Mákoscsusza

123. bejegyzés a le nem írt hozzászólásaimról az új párt lehetőségeit boncolgató írásokhoz

2010-10-11T12:39:00.003+02:00

Az első kérdés, ami eszembe jutott a számtalan interneten elolvasott elemzés, kérdésfelvetés, találgatás, spekuláció, jótanács során, hogy vajon az érintett "politika-csinálók" olvassák ezeket? Vagyis, van valaki az RMDSZ-en belül, akinek a hangja eljut Markó & Co-hoz és lóg is a Facebook-on, vagy csak külön kategóriák vannak: akik olvassák ezeket a cikkeket és akik érdemben bele tudnak szólni a magyar politikai életbe. Ugyanez a kérdésem a Tőkés & Tőkés esetében, ahol konkrétan tudok olyan közeli személyt, aki élő kapcsolatot tart fenn a választásra jogosultakkal, de azt nem tudom, hogy az írásokban felvetett kérdéseket továbbítja felé vagy sem (gondolok ilyenekre: szakpolitizálás, hálózat építés, párbeszéd stb.) Ugyanis számomra az derült ki a cikkekből, hogy létzeik egy fajta elképzelés arról, hogyan kéne működjön a rommagyar politika és a szíve mélyén mindenki inkább reménykedik egy jó alternatívában, mint a képviselet teljes megszűnésében.
A másik kérdésem a választók igényére vontkozik. Ugyanis az egy felettébb kedves dolog, hogy valaki felvállalja a magyarok autonómiatörekvését, én azt nem tudom, hogy van-e a magyaroknak autonómiatörekvésük. Nyilván, egy részüknek van, de a másik részüknek (és azt hiszem ők a fiatalabbak, a to-be 18 évesek) talán inkább egy decens élethez való jog gyakorlás-törekvésük van és ennek nem biztos, hogy az autonómia a kulcsa.
A harmadik kérdés, ami eszembe jutott, hogy amikor Erdélyi Pártról beszélünk, akkor pontosan kinek a képviseletét értjük alatta. A szórvány településekről származó magyarok többször is jelezték találkozókon, konferenciákon, hogy amikor nagy hangon Erdélyről beszélünk, akkor ők nem találják a helyüket ebben a kategóriában. Legyen az RMDSZ ilyen vagy olyan, szórványban konkrétan tetten érthető a hatásuk. Ne beszélve arról, hogy bár a Szülőföld elbírálási (sic!) politikájával nem teljesen értek egyet, a szórvány szervezetek számára szinte az egyetlen (nagyobb) támogatási lehetőségnek számított és megtörténhet, hogy most az Új Birodalom kezdetén ez a helyzet változni fog. Már persze, ha nincsenek nagyon aktív, embereket megmozgató Tőkés-vonalbeli civil szervezetek a szórványban, akik eddig underground működtek és most végre eljött az ő napjuk is.
És az utolsó kérdésem az, hogy ez a sok olvasott és világlátott ember, akik vagyunk (nem ironizálok) miért nem foglalkozunk legalább egy érdemi beszélgetés szintjén egy vegyes etnikumú erdélyi párttal. Miért tartjuk annyira lehetetlennek, hogy egy magyar-román / román-magyar párt esetleg jót tenne ennek a régiónak, hogy talán eljött az ideje, hogy a legőszintébben és a legkomolyabban elkezdjük lerombolni azokat a berögződéseket, amelyek egyik vagy másik félben élnek. Ilyenekre gondolok például, hogy ha a románok megértenék, hogy nem szeretnénk visszacsatlakozni Magyarországhoz (és vinni magunkkal Erdélyt) és a tény, hogy itt születtünk bizonyos felelősségérzettel tölt el minket és talán ezért nem vándoroltunk el tömegesen, illetve ha a magyarok megértenék, hogy románul tudni semmivel sem kínosabb, mint angolul vagy németül beszélni, és a románok nem akarnak minket egyenként keresztre feszíteni, karóba húzni, elevenen megnyúzni, gázkamrákba küldeni, akkor talán, esetleg lenne valami esély arra, hogy a választásokat ne befolyásolják az etnikai hovatartozások, hanem mondjuk koncentrálhassunk a gazdaságra, illetve talán arra is volna esély, hogy végre egy ország állampolgáraiként viselkedjünk.

122. bejegyzés a székelyekről

2010-09-29T20:55:00.003+03:00

Nem, nem, semmi székelyezés.
Azon gondolkodom újabban, hogy mi ez a székely őrület és hogy vajon mindig is volt? Nem telik el úgy hét, hogy a Facebookon vagy valamelyik sajtótermékben, egy blogban meg ne jelenne egy írás, egy megjegyzés a székelyekre. És nem értem mi ez a kényszeresség a (romániai) magyarokban, hogy állandóan kövessék ezeket az embereket. A hozzájuk való viszonyt egyértelműen végletesség jellemzi, vagy utáljuk és megvetjük őket, mert olyanok, amilyenek, vagy csodáljuk és szeretjük, mert olyanok, amilyenek. A témát legtöbbször olyan Székelyföldről származó emberek vetik fel, akik 1. nem ott élnek, 2. máshol (legvalószínűbben Kolozsváron) éltek és mostanában hazaköltöztek.
Variációk egy témára: azért hozzák elő unos-untalan a székely témát (lassan olyan ez, mint a zsidózás Magyarországon), mert a saját származási vidékük a legjobban foglalkoztatja őket és szeretnék a régió helyzetét és jövőjét minél több emberrel megvitatni, tevékenykedni ebben az értelemben? Vagy azért beszélünk ennyit a székelyekről, mert sokan, akik innen származnak, már sehol nem tudják érzelemmentesen bevallani, hogy a környéken szocializálódtak, mert a földrajzi hovatartozás puszta ténye számtalan többlettartalommal telik meg. Mindegy, hogy ez a többlet milyen előjelű, a lényeg, hogy hirtelen mindenkinek eszébe jut valami róla, így azokat is helyzetbe hozza, akik a saját székelységüket esetleg sehogy sem élik meg.
Eszembe jutott az is, hogy lehet, azért van ez, mert itt él a legtöbb magyar mondjuk egy összefüggő területen. A politikusaink nagy része innen származik. Vitatkozhatnánk Vásárhely helyzetén is, ugyanis a legtöbb vásárhelyi /Maros megyei akivel én beszéltem, cseppet sem tartja magát székelynek, tehát ez inkább ilyen Hargita és Kovászna megyei duzzaszuk-fel-a-székelyeket propaganda, de persze lehetnek statisztikák is, amely a vásárhelyiek székelységét igazolják. Amiben mindenki egyetért, hogy Hargita megye és Kovászna megye székely. Vajon mindenki, aki itt született, automatikusan székely lesz? És ha az? Miért fontos? Miért kell mindent kielemezni velük kapcsolatban? Miért kell elájulni a népzenétől és népi akármitől, és hányni a bunkóságtól? Annyira sajátságos ez?
Aztán, ha már a magyarságnál tartunk. Foglalkozhatnánk egy kicsit a szórvány magyarokkal is. Hunyad megyével, Krassó-Szörénnyel, Besztercével, Kolozs megyével (mert nem csak Kolozsvárból áll). Ők is érdekesen beszélnek pl. a székelyekhez képest, van humoruk, van sajátságos viszonyuk a magyar kérdéshez, a románokhoz, a magyarországiakhoz, a munkához, a zenéhez és mittom én még mit szeretünk a székelyeknél boncolgatni.
Lehet a választások miatt? Mert az elmúlt néhány alkalommal tetten érhetően Hargita és Kovászna megyékbe koncentrálták a kampányok nagy részét? Az okos román politikusok is, egyébként. Mert a székely szavazóknak köszönhetően van még mindig ennyi magyar politikus a parlamentben?
Egyszóval nem értem. Székelyföldön a (kicsi) világ szeme és nem akar félrenézni. Vajon ez a régió testesíti meg az emberek szemében a megmaradó magyarságot és akkor mindenki drukkol, hogy ez egy olyan vidék legyen, ami magyar is, modern is, laza is, hagyományőrző is, felvilágosult is, kulturális örökségét védő, de közben ebből pénzt csináló, turisztikából meggazdagodó, szépen és helyesen beszélő, termékeit értékesítő, világjárta emberekkel teli lévő, kulturált, jó (?) zenét hallgató, finom, házi paradicsomot, szalonnát és hagymát termelő, természeti szépségeit őrző-védő, székely és mégsem?
Mégis, mit várunk Székelyföldtől, amit a többitől nem?

121. bejegyzés az esetről

2010-08-02T20:03:00.006+03:00

Körülményeiket tekintve a fiúnak és a lánynak már régen találkozniuk kellett volna. Hogy ez mégsem így történt, az lehetett a véletlen műve is, de a lány nem hisz a véletlenekben. A lány a sorsban hisz, a fiú a pillanatban.
Az éjszaka már a vége felé jár, amikor kilépnek a bárból. Meleg, körülölelő nyáréjszaka van, amiben a hajnal és az utca fénye keveredik, a nappalinál kissé élesebb és sárgásabb színt kölcsönözve a városnak. Amelyben a lány nosztalgiázik, a fiú keresi a talajt a gyökereinek. Lassan, szinte andalogva haladnak, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel. A lány a finomságra gondol, a fiú valami másra. Az utcák kihaltak és mégsem, rendszeres idő –és térközönként feltűnik egy ember, egy csoport, hasonló bárokból szabadultak ők is. A fiú és a lány rövidtávú terveket osztanak meg egymással és elmúlt idők rövid távú terveit emlegetik fel. A fiú szereti a nagy eszméket és a kis lépéseket, a lány szereti a nagy eszméket és a tiszta rendszereket. Az út szinte véget ér, a fiú elválik, a lány számít rá. Mégis megfordulnak és ugyanazt a távot teszik meg, lassan, szinte andalogva, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel.
Egy idegen szalad szembe velük a reggelben. A fiú és a lány tovább beszélgetnek, épp csak odapillantanak az idegenre. Az egyre gyorsabban szalad és ahelyett, hogy érdektelenül kikerülnék egymást, irányt változtat és a fiú felé ugrik. Keze magasban, ökle bezárva, ütésre készen. A fiú hátraugrik, a lány hátralép. Az idegen lecsapna, de nem éri el a fiút. A lány fél és félt. Áll, a telefonja után kutat, közben nézi a fiút, az idegent nem is látja. Később úgy emlékszik, hogy gondolkodott, mit tegyen, mihez van bátorsága, minek van helye és ideje.
A lány háta mögül újabb idegen szalad, gyorsabban, mint az első és sokkal határozattabban. A lány arra gondol, hogy a fiú segítségére siet, a fiú arra gondol, hogy az idegen segítségére siet. Alig egy pillanat és a fiú újból a lány mellett van. Lassan, de ritmusosan haladnak, láthatóan céllal és határozott lépésekkel. Nyugodtan beszélgetnek tovább, az újabb idegenről való ellentétes elképzeléseiken kívül más érzelmet nem osztanak meg egymással. Amikor célba érnek, a lány bizonytalan és csak másnap jut eszébe megkérdezni a fiút, hogy jól van-e?

120. bejegyzés a 10+1 könyvről

2010-07-20T23:09:00.006+03:00

Még jó, hogy van aki labdázik velem, mert úgy látszik valami erős külső impulzusra van szükségem, hogy írjak. Pedig, amikor pillanatokra (ki tudja, napokra is akár) meghalt a blogom, akkor olyan fogadalmakat tettem, amelyeket még újévkor sem szoktam. Tehát akkor:
Mőcétől a feladat.
írjál ki tíz plusz egy könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. nevezz meg öt bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. jó olvasást.

Roger Martin du Gard: A Thibault család. Remek francia családregény és csodálatos korrajz a századforduló Franciaországáról. Inkább a klasszikus irodalmat kedvelőknek.
Szabó Magda: A pillanat, amiből "minden akció folyamán és minden élet során van egy, ... amikor a Sors urnáját tartó kéz, amely a ránk váró áldások-csapások történetét jelző sorstáblákat rázza és kiveti, egy lélegzetvételnyi időre megáll, és ha valaki éppen abban a parányi szünetben lép valamerre, ami ellenkező irányba visz attól az úttól, aminek jelzése a nevére szóló sorstáblán írva áll, végigbotorkálhat rajta az istenek büntetése nélkül, nem állítja meg Iuppiter sem. A pillanatot nem lehet kiszámítani, csak felismerni".
Rejtő Jenő: Három testőr Afrikában, Az előretolt helyőrség, A titokzatos part, Az elveszett cirkáló és a Néma revolverek városa. Ezek azok a Rejtők, amelyeket rendszeresen előveszek, felütöm valahol és olvasom. Főként nyáron, főként úton.
Rudas János: Delfi örökösei. Az önismereti csoportok, a csoportvezetés, a játékok Bibliája.
Roark Bradford: Ádám apánk és gyermekei. A néger Biblia, az Isten fehér, a többiek feketék és bibliai történetek vannak igen szórakoztatóan elmesélve jellegzetesen délies stílusban és hangvételben.
Roald Dahl: Szofi és a Habó, Matilda három csodája, Karcsi és a csokoládégyár, novellák. Walesi, fekete humorú, groteszk, abszurd és rendkívül szórakoztató.
Anthony Burgess: Egy pofon ha csattan. Egy végtelenül szatírikus regény a Gépnarancs írójától, egy végtelenül ostoba, ám annál ambiciózusabb nőről és a fogyasztói világból kiábrándult férjéről. Nagyon is görbe tükör a 60-as évek angol társadalmáról.
Anthony Burgess: English Literature. Angol irodalmat kedvelőknek kötelező, szórakoztató, lebilincselő és olyan közel hozza Shakespearet mintha a tegnap este együtt ittatok volna a Globe büféjében.
Salman Rushdie: Szégyen. Mert ez a könyv egyáltalán nem arról szól, hogyan fejezett le Szufija Zinobia 100 pulykát egy éjszaka és húzta ki a beleiket a nyakukon tátongó lyukon keresztül.
Jane Austen: Büszkeség és balítélet. Még a legnagyobb kritikusoknak is kötelező bár egyszer elolvasni, és különben is a tengerparti unalmat csak ritkán lehet Schopenhauerrel elűzni (épp kipróbáltam).
Anthony de Mello: Abszurd egypercesek. Még az egy percesnél is rövidebb bölcsességek, kedvességek.
És a plusz egy. Amin mosolygok már amikor leírom, vagy pont azért mert leírom. Andrew Matthews: Legyél boldog most. Olyan amerikai sikerkönyv fajta, de vicces és kedves, és hamar megbocsátod neki, hogy olyan amerikai sikerkönyv fajta.
Hát nem bölcselkedhetek a sok irodalmi gyöngyszemmel, de ezeket a könyveket valóban akármikor ajánlanam bárkinek.
Kiváncsi lennék a Supersheep, Batkamanó, kis n, TSZ és Nándika véleményére.

119. bejegyzés a párhuzamos életemről

2010-05-30T20:48:00.016+03:00

Néha elképzelem, milyen lehetne, ha lenne egy másik életem. Nem újrélni a mostanit, hanem párhuzamosan emelett egy másikat kialakítani. Pontosabban, szinte készen kapni, mert a gyermekkorom maradna, az emlékeim is. Egyszerűen olyan lenne, mintha kétszer élném le ugyanazt a napot, és rendületlenül 24 óra maradna.
A másik életemben is 27 éves lennék és valami tárgyi dologgal foglalkoznék. Azt hiszem valamiféle boltom lenne. Vagy én gyártanám bele a termékeket, vagy valaki másét forgalmaznám, de valószínűbb, hogy én gyártanám. Virágkereskedelmem lenne, lenne kertészetem, csakis virágok. Olyan munkatársam lenne, aki maga is szereti a virágokat, ért is hozzájuk és el is tudja adni őket. Eladni úgy, hogy ha a vásárló nem tudja pontosan, mit szeretne, akkor csak az alkalmat, vagy a célt fogalmazza meg, mi pedig hozzárendeljük a virágot. Lehetne akár könyvesboltom is. Kicsi könyvesbolt válogatott könyvekkel. Felolvasó esteket tartanánk benne, időnként csak a szórakozás kedvéért, máskor bemutatnánk írókat, költőket. Lenne olvasósarok benne, kávé, tea, találkozó az alkotókkal. Lehetne valami cserépedény boltom is, edényeket, vázákat, csecsebecséket árulnék, amelyek agyagból készültek. Vagy ruhaboltom. Pontosabban textilíából készült tárgyak boltja. Lennének ruhák, táskák, sapkák, kendők, kiegészítők. Az igazi életemben egyre többet foglalkozom a varrógép gondolatával, mindezt annak tudatában, hogy gyakorlatilag semmilyen kézügyességem és szépérzekem nincs. Mindent, amit a témában tudok, összeolvastam, másoktól felszedtem, tanultam és nem ösztönösen jön.
Kisvárosban laknék. Az igazi életemben megrögzött nagyváros rajongó vagyok, de a párhuzamosban kisvárosban élnék. Lennének olyan bárok a városban, ahol élő zene szól és lehet táncolni. A barátaim hasonló gondolkodásúak és életvezetésűek lennének, mint a mostaniak, a lakásom nem tömbházlakás lenne. Bármivel is foglalkozna a boltom, a házamnak az udvarán kert lenne, kizárólag virágos kert. Nagy autóm lenne, magas és sok férőhelyes. Tanítanék is, azt hiszem. Az igazi életemben képzéseket tartok és talán a legjobban szeretem mind közül, amit valaha is csináltam. Ugyanakkor nem érzem a finalitását. Nem megfogható eredményeket produkálok, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy képzés a legjobb esetben is legfeljebb felnyithatja a szemet, de valóságos változást senki életében nem hoz. Reménykedni tudok csupán, hogy minden csoportomban legalább egy olyan ember van, akinek segítettem egy gondolatcsírával, esetleg még egy ember, aki rendszeresen jár csoportokba tanulni és az enyém csak tovább segíti ezt a folyamatot.
Lenne párkapcsolatom. Nem biztos, hogy annyira elkötelezett, mint a mostani, de valamiféle szerelmi viszonyba lennék egy társsal, partnerrel. Nem lenne öltönyös férfi, a munkája általában nem szerződésekből és tárgyalásokból állna. Maradhatna színész, képzőművészek közül talán szobrász, zeneszerző, esetleg énekes. Lehetne élsportoló is, építész, orvos esetleg tanár. Nem lehetne kommunikációs, vagy PR szakember, nem lehetne pályázatíró, menedzser, vezérigazgató. Lehetne kampánymenedzser. Nem lehetne politikus, pedig az igazi életemben egyre inkább meggyőződöm, hogy nagyszerű politikusfeleség lehetne belőlem. Nem lehetne író vagy költő, valószínűleg festő sem. Nem szeretném a webdesignert és a reklámgrafikust sem, de tudnék szeretni egy asztalost. Most már azt hiszem, informatikus sem lehetne, pedig ahány évig csüngtem az informatikusokon az igazi életemben, ez igazán maradhatna a párhuzamosban is. Közgazdász semmiképp sem, bár ez elég tág, mert ezernyi ága-boga van a közgazdaságtannak és mégsem. Újságíró sem lehetne és jogászból is talán egy bíró vagy bűnügyi védőügyvéd, semmiképp sem válóperes vagy kereskedelmi. Lehetne filmrendező, vágó, forgatókönyvíró, szinte minden a filmes szakmából, kivéve producert. Lehetne jelmez –és díszlettervező, vagy színházi rendező. Egyetemi professzor sem kéne, kivéve a tudós fajtát, akinek még van képessége szórakozni. Nem lehetne valószínűleg hegymászó vagy barlangász.
Az igazi életemben sok üveg lenne a házamban, helyenként fémes megoldások, pasztellszínek, valamennyi fa, csudaszép bútorok, tányérok, poharak, vázák. A párhuzamos életemben a házam elsősorban fa alapú lenne, mint ahogy a benne lévő dolgok is. Szétszórva erős színek lennének, piros, zöld, sárga, lila. Ugyanolyan zenét hallgatnék, mint az igaziban, de sokkal több filmet néznék. Eljárnék mindenféle fesztiválra, de ugyanolyan távolságtartással figyelném a produkciókat. Néznék ázsiai filmeket, nem rettenék el az (önmagáért való) erőszaktól, hinném, hogy tágítja a látásmódomat, érteném. Mindkét életemben lennének gyermekeim, alapjaiban ugyanolyan elvek mentén próbálnám nevelgetni őket, amennyire tőlem telik.
A párhuzamos életemben kevesebbet foglalkoznék magammal, mert jobban lekötne a termelés, alkotás folyamata. Nem akarnék annyi mindent megérteni, többet is, mint amennyit egészségesnek hiszek az igazi életemben, többet járnék a természetbe, mert nem csak szóban hinném, ahogyan most teszem, hogy az ember is csak egy eleme a természetnek és ezért a kapocs erősebb kéne legyen.
A párhuzamos életemben (nagyon) szép lennék.

Neked milyen a párhuzamos életed?

118. bejegyzés a vajon mi történhetettről

2010-05-30T14:46:00.004+03:00

Csakis a gazdasági válság számlájára írhatom, hogy Nicole Kidman Schweppeset és Benicio del Toro Magnumot reklámoz a tévében. Igaz, hogy a Farkasember után egy pillanatra nekem is a Magnum jutott eszembe, ahogy BdT-ra néztem, de akkor is.

117. bejegyzés a gumicseréről

2010-05-28T17:44:00.005+03:00

Megdöbbentő és végső soron érthető az a csendes megvetés és mosolygó lenézés, ahogyan egy autószerelő műhely fiatal munkása egy napszemüveges, szőkébe hajló, kisautó tulajdonos nőhöz viszonyul a feladata elvégzése közben.

116. bejegyzés a bukaresti élményekről

2010-02-22T00:25:00.003+02:00

1. A vizsga
Mivel újfent egyetemista vagyok és sznobságból nem is akárhol, hanem Bukarestben a közigazgatási akadémián (www.snspa.ro), máris, rögtön elkezdődött a szesszióm, egy hónappal a normálisok után, nekünk freak-eknek (távoktatás). Örömmel tapasztaltam, hogy a szesszió, vizsga okozta adrenalin pont olyan erősen él bennem, mint az igazi egyetemi éveim alatt, pedig itt klasszisokkal kisebb a tét. Szomorúan vettem azonban azt is tudomásul, hogy szinte semmit nem értem az igazi egyetemi éveim óta: reménytelenül eltévedtem Bukarestben, szinte elkéstem vizsgáról, mert azelőtt kávéztam, nem találtam meg a termet, érthetetlenül makogtam románul, mesterségesen pumpoltam magamban a bátorságot, hogy valamelyik másik freak-hez merjek szólni, nem vittem magammal lapot, ott könyörögtem a vadidegenek között, hogy segítsenek ki. Ami különbség volt, az annyi, hogy nem utolsó sorba ültem, hogy valamelyik osztálytársam dolgozatáról másoljak, ha nem jut eszembe valami, hanem a második sorba (șirul 2) és eszembe sem jutott bárkivel kommunikálni, mert az sem tudom kik voltak még a teremben.
2. A film
A The Wolfman c. filmre három jól meghatározott ok miatt ültem be: a) amióta Szentgyörgyön élek, úgy ki vagyok éhezve a mozira, hogy szinte válogatás nélkül megyek, ha alkalmam van, b) kompenzáljak a pasimnak, amiért kell velem jöjjön plázázni, illetve c) mert Benicio del Toro játszik benne. Még csak nem is Anthony Hopkinsért, mert vele úgy vagyok, hogy hol igen, hol nem.
Spoileres, utálkozó leírás következik.
18-as film, ami azt jelenti, hogy én már az elején ki akartam menni, mert én semmit nem bírok nézni, ami elüt a széptől, jótól, boldogtól, egészségestől (nem ennyire sarkítottan, de na). Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy kevésbé érzékeny lélek (mondjuk a föld fennmaradó lakossága) egyszerre sírt és kacagott (volna) az egész béna jelenethalmazon, a röpködő testrészeken, bugyogó beleken és a többin, mert a végére már én is egyszerűen szánakozóan néztem a képernyőre, that’s your best, man? Gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is szeretem én Benicio del Torot, dehát tudom, a Fear and Loathing in Las Vegas-ért, a Snatch-ért, a Traffic-ért és a 21 Gramm-ért. A Wolfmanért nem fogom szeretni, bár volt vagy két pillanat, amikor elhittem neki, amit épp mutatott, de a film egészére tekintve úgy érzem, hogy nyugodtan dobálhatom sárral a rendezőt a színészek helyett. Talán Hugo Weaving volt a legszimpatikusabb és azt is sajnáltam, hogy eredetileg nem Anthony Hopkins miatt ültem be. Az izgalom körülbelül úgy volt fenntartva, mint az Eyes Wide Shut-ban a dráma, hogy néha beleklimpiroztak, itt suhogott minden, ködös volt az egész Anglia, szerintem egyszerűen leporolták a Wuthering Heights egyik feldolgozásának a díszleteit és most nagy nevekkel becsalogatnak minket a moziba. A Harry Potter farkasembere sokkal izgalmasabb volt, merészelem mondani, hogy még a Twilighté is, de azt csak trailerből ismerem. A film összes csavarjára kevéssel a cím megjelenése után jön rá minden asszociatív képességgel megáldott ember, aki valaha látott 3 amerikai filmet életében, talán a Gollum-ra hajazó kis szörny fiú kiléte nem világos, de a magyarázat után sem lesz az, úgyhogy azt a szálat lehet is hagyni. Na és az élmény a moziban: a filmben van a faluban egy vándorcigány tábor, a falusiak eleinte őket gyanúsítják a szörnyű tettekért (huhuhhhuuu), amelyek történtek. Nyilván a fennebb említett embertípus tudja, hogy ez vicc, de na, feszülten figyelünk, hogy vajon a cigányok mit mondanak. Aztán jön BdT, aki minden tiltás és intés ellenére odalovagol hozzájuk fullmoon idején, amikor köztudottan a farkasemberek átalakulnak és próbál barátkozni ezekkel az antropológiai cigányokkal. Akik románul beszélnek maguk között. Én kuncogtam egy kicsit, csak a feszültség levezetése képpen, mert azért nekem is kínos ez a dolog, de a nézőtér többi rész valahogy morrogni kezdett, mindeféle hangokat adtak ki erre a rendezői bravúrra.
3. A pláza
Hiába is tagadnám, próbálnék mást mutatni, mint ami valójában vagyok, egy plázavalami vagyok. Nem cica, valami más. Egyszerűen jól érzem magam a plázákban, mindent megnézek, felpróbálok, iszom mindeféle italokat, amiket máshol nem, néha még eszem is, de azt ritkábban, leülök, sétálok, otthon vagyok bennük. Sajnos, vásárlok is.
A középszerű ember naivitásával kell mondjam: lehet, nem tudnék annyi pénzt keresni, hogy valaha elegem legyen a vásárlásból. Az önismerettel foglalkozó ember félelmével kell mondjam: mohóságom és birtoklási vágyam saját magam számára is ijesztő méreteket öltött.
4. Az útról
Ha nincs valami életbevágó fontosságú dolgotok, akkor Brassó és Ploiesti között semmilyen körülmények között autóval ne menjetek. Megszűnt az aszfalt, egy farkasember végigszántott rajta és darabokat kitépett az útból. A többit otthagyta, hadd vérezzen el, és véreztessen el másokat.

115. bejegyzés egy filmről

2010-01-31T02:43:00.005+02:00

Két dolog fogott meg leginkább az Up in the air-ből. Tulajdonképpen több, de ez a kettő köré csoportosul. Az egyik a backpack filozófia. Nem is hívnám filozófiának, mert igazából sosem derül ki a végkövetkeztetés, pontosabban nekem nem jött le elsőre. De a lényeg a két hátizsák-elméletben arról szól, hogy mennyi mindent hordozol magaddal egy életen át. Ott a hátizsák melletted és az a dolgod, hogy pakolj bele. Minden, ami fontos az életednek/ben. Először az apró dolgokat, kacatokat, amiket polcokon és fiókokban tartasz. Aztán jönnek a nagyobbak, ruhák, bútor, berendezési tárgyak, ilyesmi. Aztán jönnek az igazán nagy dolgok, lakás, autó, nyaraló, ki tudja még mi. Ha ez a hátizsák a hátadra kerül, akkor próbálj meg vele menni. Nyilván nem tudsz, hiszen roskadozol alatta. Az első történet első verziójában mindezt fel kéne gyújtani és hagyni elégni. A második verzióban, és talán ez fogott meg engem jobban, mindent ki kéne dobálni ahhoz, hogy igazán el tudd dönteni, mi kell belőle, mennyi az annyi, amivel még járni tudsz. És ugyanez a történet lemegy emberekkel is. Kedves.
A másik, fölöttébb szimpatikus jelenet a Hiltonban van, a mérnökök bulija előtt valamivel. Egy fiatal lány – 23 éves – és két középkor felé hajló egyén, egy férfi és egy nő, repterek közti alkalmi viszonyuk van. Azt hiszem (de nem gondoltam bele annyira komolyan), ez az első filmes párbeszéd, amelyik komolyan és számomra reálisan kezel egy olyan típusú generációs különbséget, ami létezik, de elmosódottan kezeljük. A 35 plusszos pár nem lehetne a 23 éves lány apja-anyja, de a gondolkodásuk közti különbség szinte generációs. És szép, ahogy ennek egy pillanat van szentelve a filmben. Emberi és érthető lesz.
Ami még tetszett: hogy hangulatában ugyanazt hozta, mint a Közöny annak idején, hogy a végére annyira közönyös lettem minden iránt, hogy akár meg is szűnhetett volna a világ. Itt a film stílusa volt a pasi életstílusa, különálló szegmensek, fejezetek gyakorlatilag, amelyeknek pont annyi közük van egymáshoz, mint a reptereknek, a fickó megjelenik rajtuk, bennük.
Moralizált. Nem is annyira rejtetten, mert a végére azért ki van mondva a szentencia, jobb a társas élet, mint a magány, mindannak ellenére, hogy a (számomra legalábbis) Donnie Darko-ból elhíresült mondat is elhangzik, miszerint végül mindenki egyedül hal meg. Olyasféle állásfoglalás a család mellett, vagy inkább a magány ellen, mint mondjuk a Trainspotting a Requiem for a Dream végével. Olyan könnyed, bájos, vicces, elrettentő helyenként, de a kínlódások elemelve jelennek meg és akkor a végén mindenki meghal. Pontosabban nincs B opció, nem marad remény sem arra, hogy ezt az életet folytató ember másként is végezheti.
Összeségében rendben vagyok vele. Van olyan mint sok Oscarra jelölt film az elmúlt 80 évből és nincs olyan, mint nagyjából azok, amelyek nyertek is.

114. bejegyzés a szerelemről

2010-01-29T12:03:00.002+02:00

Panaszkodtam néhány hete a pasimnak, hogy úgy unom a kapcsolatunk eképp való alakulását, ezt a rutint, ahogy felkelünk, dolgozunk, lefekszünk, közben eszünk, iszunk, színház (bár ez a dolgozunk kategóriába tartozik), kocsma, mozi (órákat kell vezetni érte), film, könyv. Semmi izgalmas, vad, elszállt, álmodozós, lágy, azt se bánnám, ha feküdnénk a hóban és néznénk a bárányfelhőket (bár ezt valószínűleg bánnám, nem fér bele a profilomba és nem feszegetem fölöslegesen a határaimat). Érted, mire gondolok, szívem? A pasim mély gondolkodású, tiszta szívű fiú, ahogy lapozott a könyvbe, abból láttam, hogy ért engem, csak most megemészti a hallottakat, aztán nem egyből reagál szóban, ahogy átlag pasik tennék, hanem csinálni fog valamit, jelezni, hogy vette az adást. Mert annyira értette, hogy tudta, tőle várom a megváltást.
Néhány napja ott sütkérezem a konyhában, amikor hallom, hogy a szobából kiabál ki nekem, valószínűleg szabad vagyok vasárnap bogárka, neked mi a programod vasárnap? Kiabálom vissza, hogy valószínűleg semmi, már hallom is, ahogy jön ki a szobából, közeledik, közben mondja, hogy akkor csinálhatnánk valamit együtt. Felcsillan a szemem, már a hátamhoz is ér, átkarol, belecsókol a nyakamban, közben suttogja, mit szólnál egy nagytakarításhoz?

113. bejegyzés a filmekről

2010-01-29T10:47:00.004+02:00

És bár megfogadtam, hogy soha nem írok filmekről, mert szakmaiság hiányában nem tudom átadni, amit ez a téma jelent nekem, úgy gondolom a labda olyan helyzet, amikor tehetek kivételt. Nandyoltól érkezett, köszönet érte.

Iszonyú nehéz volt, nyilván nem is sikerült egy rendes ötös listát felállítani, veszettül keresek egy igazán ütős akciófilmet, de nem jön be. Tehát öt film azokból, amelyek állandóan visszatérnek, mint élmény, fontossági sorrend nélkül:

1. Holt költők társasága. Számtalanszor megnéztem, most is bármikor vetítik, végignézem, és még mindig órákig tudok vitázni a felelősségről, és hogy kinek volt igaza, meg egyáltalán az oktatási módszerekről, és minden egyes nézés alkalmából izgulok, nehogy elkapják a fiúkat együtt és külön-külön. Mint más a Rómeó és Júliánál, hogy a szereposztásig várja, hátha Júlia idejében felébred.
2. Reprise. Ez egy viszonylag friss filmélmény nekem, de a maga az alkotás 2006-os, Norvégiából való. Az indoklás első helyén az szerepel, hogy kattintgatás közben találtam rá és már az első képsoroknál megfogott, annyira, hogy végül együltömben néztem meg a 2 és fél órás filmet. Néhány egyetemista, azon belül két srác barátságáról szól a történet, mindketten írók szeretnének lenni és mindketten ugyanabba a lányba szerelmesek. Az egyiknek az írás, a másiknak a szerelem sikerül, de nyilván a film ennél sokkal izgalmasabb.
3. American Beauty. Bevallom, valami rejtett sznobság mind kerestette bennem a nem hagyományosan elismert vagy felkapott filmeket, de ez valóban mély benyomást tett rám akkor. És az akkoron van a lényeg, mert én 17 évesen láttam a filmet és határozottan emlékszem, hogy amikor kijöttünk a moziból alig tudtam visszatartani a sírást (nem lett volna menő), mert teljesen elkapott egy ilyen szürke, tehetetlen, semmitmondó életérzés és azon gondolkodtam, hogy akkor ennyi? Még 30 év az életemből és ezzé válok, válunk?
4. Mary and Max. Abszolút friss élmény, de egyelőre és talán még sokáig a toplista elején fog állni. Gyurmarajzfilm, díjazott, egy Ausztráliában élő kislány és egy New Yorkban élő középkorú zsidó férfi barátságról. A férfinek Asperger szindrómája van (vagy abban szenved, nem tudom helyesen használni a szindróma szót, mint betegséget) és a filmet sokan úgy értékelik, mint egy tiszteletadás – valós, emberi megközelítése a betegségnek. Ez egy must see film, aminek külön bejegyzést akartam szentelni, hogy nézze, nézze mindenki. Ezóta nem tudom nyugodtan hallgatni a Que sera sera c. dalt.
5. Big Fish. Itt azért vaciláltam egy kicsit, mert az Amadeust is szerettem volna elhelyezni az ötben, de végül úgy döntöttem, hogy a Big Fish nagyobb hatással volt rám. Gondolom, már mindenki látta, egy gyönyörű mese a meséről, szerelemről, a lehetetlen lehetséges voltáról.

Az előttem szólók példájából akkor én is veszem a bátorságot, hogy még ideírjak véletlenszerűen, pl. A Gyűrűk Ura trilógia, a No Country for Old Man, a Pulp Fiction, a Gladiátor, a Usual Suspects és a két fiús vígjátékom, amin egyátalán nem nőies módon röhögtem egész vetítés alatt: Hangover és a Knocked Up.

Továbbdobom Nándikának, Supersheepnek és Batkamanónak.

112. bejegyzés a politikáról

2009-12-22T11:18:00.006+02:00

Széljegyzetek Balázsi-Pál Előd írásához – amolyan személyes módon, ahogyan jelen blog íródik –, amely kiegészítésként szolgált Illyés Szabolcs írásához.
Azon gondolkodtam a minap, hogy ez a Szász Jenő, aki amúgy sem az a tiszteletet parancsoló alak, megint hogy elbaltázta az esélyeit. Kitéve magát és kollégáit az összmagyar gyűlöletnek, a sajtó folytonos ócsárlásának, elviselve az áruló bélyegét, képes volt elmenni Bukarestbe december 1-én és mindenmagyar gyászünnepén az akkori államfővel (második fordulós jelölttel) koccintani. Azzal az államfővel, aki egyrészt minden elkövetett, hogy még kínosabb legyen magyarként élni ebben az országban, másrészt amely ellen az RMDSZ éppen akkor kampányolt. Na jó, nem kampányolt, nem űzök gúnyt ebből a mesterségből, mondjuk úgy, hogy a figyelmes sajtótermék fogyasztó valahol rájöhetett, hogy az RMDSZ talán inkább Geoanát támogatja. Szász Jenő, aki a mostani események fényében egy igazi politikai Nostradamus volt, odament ehhez az emberhez, akiről úgy tűnt elfelejtette, hogy "ötéves elnöki mandátuma alatt szétvert két kormányt, majd semmibe vette a parlament egyértelmű többségének az akaratát, ezzel több hónapra lebénítva az országot", illetve hogyan gáncsolta el "a beígért kulturális autonómiát? Hogy hogy viselkedett Sólyom látogatása kapcsán, vagy budapesti látogatásán?" (http://bpelod.transindex.ro/?cikk=560), és két koccintás között képviselte a magyarok érdekeit. Nos, mára már világos, hogy Szász Jenő akkor az RMDSZ előfutáraként, mondhatni feláldozásra alkalmas előretolt helyőrségeként szerepelt, hiszen csak előkészítette a nem egészen három hét múlva bekövetkező nyilvános egymásratalálást, amikor az RMDSZ (akinek ebben a történetben a legrövidebb a politikai memóriája) néhány, Romániában végtelenül fontosnak tartott tárcáért cserébe politikai jellegű blow-job szolgáltatásokat nyújtott fennebb említett államfőnek. Akik igazán nagy vesztesei ennek a történetnek, azok: Szász Jenő, aki ezért a hősies tettéért igazán megkaphatta volna az Információs Technológia tárcát, az a legjelentéktelenebb az RMDSZ szemében, gondolom ezt azért, mert a magyar miniszterek alig félévet bírnak ki az élén, főként, ha épp egy raliversenyről érkeznek az irodájukba. A másik ugyanilyen szerencsétlenül járt személy, az László Attila, aki szintén mindent elkövetett, hogy a majd elnökké választott Basescu irányítása alatt majdan a régiből újjá avanzsált Boc kormány eminens tagja lehessen (annyira magáénak érezve a biztos jövőt, hogy egyenesen a munkaadók közé ült az elnöki vitán, amikor a pártja (sic!) saját jelöltet indított és nem mellékesen Basescu-ellenes volt (most már tudjuk, hogy ez is csak álca volt) ). Nos, László Attilának kijárt volna az egészségügyi tárca. Ő legalább elvégezte az orvosit és 1990 és 1993 között Magyarországon gyermekorvosként dolgozott. A mostani orvosi rendszer szerint ahhoz, hogy Romániában orvosként doglozhasson szüksége van a fiatal végzősnek egy 3-6 évig terjedő rezidens képzésre, amelyre nem annyira könnyű bejutni, sokan inkább a külföldi praktizálást választják ehelyett, ahol lényegesen többet tanulhatnak gyakorlatban és nem kell rezivizsgázzanak. Azt viszont nem tudom, '90-ben ez hogyan működött. Mindenesetre, László Attilának legalább valamikor nagyon régen vajmi köze volt az egészségügyhöz, ám mi történik vele? Cseke Attila elhappolja előle az egészségügyi tárcát. Jó tudni, hogy azt a minisztériumot és azt a témakört, amely bizonyos országokban sarkallatos pontja az egész gazdaságnak és a jóléti társadalomnak, nálunk kegyelemtárcaként kezelik a fennebb elmített pol. blow-jobért cserébe. Gondolom mindezt annak fényében, hogy egy Váradi Egyetemen jogi diplomát szerző ember kezébe kerül ez a poszt, aki szerint "Számos jogalkotási kérdést is rendezni kell majd”. És engem ez megnyugtat. Ha számos jogalkotási kérdést rendezünk majd az egészségügyi tárca élén, akkor jó, mert látszik, végre valaki komolyan veszi az egészségügyet. Akit még sajnálok, az mondjuk a romániai magyarság lenne, de igazából nem sajnlom, mert birka népnek ennyi jár. Aki a Geona-Basescu választás előtt makacsul annyit hajtogatott, hogy én szocialistára nem szavazok és képtelen volt valami nagyobban gondolkodni, az valóban megérdemli, hogy Basescu-vezette SRI hallgassa le a telefonjait, hogy ne ismerje a jogait, ne kapjon semmilyen autonómiát (most már látszólag sincs aki harcoljon érte), ne értse az Alkotmányát és legyen minden nap egy kicsit megvezetve. Azt gondolom, hogy egy ilyen (figyelem, klisék közvetkeznek) gyorsan fejlődő világban, a globalizáció csúcsán nyugodtan és veszély nélkül szembe lehet nézni, hogy a romániai magyar egy buta, birka szavazó. Mindenestől. És én is annak híve vagyok, hogy a buta, de törekvő ember meg kell vezetni és meg kell alázni, igazából semmi nincs, amiért szívjóságot érdemelne. Ugyancsak ez a nép büszkén elmondhatja, hogy az ő vezetői a kormányban vannak, olyan miniszterek társaságában, akik a Regionális Fejlesztésért felelnek, miközben általános geopolitikai tudással sem rendelkeznek, és akik kapcsán Crin Antonescu finoman annyit jegyzett meg, hogy az első-Basescu éra idején markánsan promoválták a szellemi képességeket, tudást, szakmaiságot teljes mértékben nélkülöző, hatalmi poziciót szexualitása által betöltő nő prototípusát. Én is beírnám a CV-mbe (ha az elmúlt 10 év munkássága kizarólag politikai funkciókról szólna és snassz lenne, hogy semmi szakmai munka nincs benne), hogy idesüssetek, Elena Udreaval közösen vezettem az országot.
Közben rájöttem, hogy ennek az írásnak semmi köze nincs Előd írásához, csak kicsit idéztem belőle, de amiatt jutott eszembe, hogy megírjam. Mert ilyenek vannak a cikkben: "Băsescu kiszámíthatatlan destruktív magatartásával és öncélú egyeduralmi törekvéseivel már soha nem lehet egy olyan szervezet opciója, amely számára értéket jelent a demokratikus berendezkedésű állam." Minekutána pont bekövetkezett az, ami az én mércém szerint sem lehetett volna soha opció, azon gondolkodom, hogy a fenti mondat mai kontextusban hol hibádzik: hogy az RMDSZ nem olyan szervezet, amely számára értéket jelent a demokratikus berendezkedésű állam, vagy pedig Basescu igenis lehet opció, sőt, tulajdonképpen akárki lehet opció nem egy, négy kormánypozicióért?
Azt gondolom, hogy az RMDSZ-nek ezzel a húzásával kihalt a romániai magyar politikai elit. Már a látszatát sem kívánja senki fenntartani a tisztességnek, a komolyságnak, a felkészültségnek, ... bárminek, amiről eddig beszéltünk, ami miatt megkülönböztettük magunkat a románoktól, amiért jobbnak éreztük magunkat. Egy kis keserédes nyugalommal vettem tudomásul, hogy román fórumokon, amikor bőszen szidják az RMDSZ-t, az értelmesebbje mindig elmondja, hogy szerencsére a magyarok nem ilyenek és számára az RMDSZ nem is jelent egyet a magyarsággal. Ugyanakkor nyilván elismerem, hogy a szakmai tudás nem elég a jó miniszterséghez, főként nem ebben az országban, de azért ártani sem árt.
Végszóként (és bár nem látszik, ez a történet jobban fáj nekem, mint gondoltam volna), egy kissé a magyar sajtóból is ki vagyok ábrándulva, mert sehol nem találom a cikkezést erről a hirtelen pálfordulásról, mintha mindenkinek a legtermésztesebb lenne, hogy az RMDSZ 4 embert küld abba a kormányba, amit néhány hónapja megbuktatott.

111. bejegyzés a tájképről

2009-11-25T23:02:00.001+02:00

Szerda este 11-kor a város kihalt. A köd szürke fátyolként ereszkedik a központra, a hideg, mint a kocsonya, mozdulatlanul áll. A színházzal szemben, az út mindkét oldalán a parkolók üresek, egy régi időket idéző autó árválkodik csupán, gazdája talán sosem volt. Az iskola előtt egy pár sétál kézenfogva, idősebbeknek tűnnek a koruknál, a férfi ősz és szakállas, az asszonynak bodorított a haja, ám a hangjuk fiatalos és erős. A szemközti boltban a szokásos esti társaság. Fiatalok és rendőrök. A fiatalok édességet, nassolnivalót vásárolnak, a rendőrök úgyszintén. A fiatalok inkább csokit és chipset, a rendőrök inkább magot és cigarettát. A sorban áll egy középkorú taxisofőr, autója a bolt előtt, kosarában szalámi és kenyér. A park előtt fiatal suhancok, prémes kabátjuk van és csőnadrágjuk, cipőjüknek vastag a talpa, széles a fűzője. Az átjáró előtt taxik lassítanak, egyik átenged, másik elhalad. Az átjáró után autó várakozik, utasa azonnal érkezik, indulnak is tovább. A dombon plakát, buszát váró magányos bácsi, taxik és rendőrautók újból. Parkolóhely csak a járdaszegély mentén maradt. Hazaértem.

110. további bejegyzés a választásokról

2009-11-22T21:30:00.005+02:00

Ami fáj nekem:
- hogy Antonescu és Geoana között ekkora a különbség
- hogy az a csapat, amelyik éveken keresztül segítette Tăriceanut, hogy kibírja Băsescu mellett, az nem állt oda ugyanazzal a tudással az Antonescu hátához
-hogy Băsescu ennyire megszégyenítően jó kampányt vezetett, csodálatos színekkel, tiszta, érthető figyelemfelkeltő anyagokkal és az egész székelyföldet telenyomta magyar reklámanyagokkal
- hogy ez a kampány miatt a legnagyobb elismeréssel kéne adóznom neki és csapatának és ha nem lenne az előző bejegyzésben említett véleményem róla, muszáj lenne rászavaznom
- hogy Antonescu olyan bután szólalt fel előszőr az Insomar eredmények megjelenése után

Ami nevetségesnek tűnik:
- hogy most már végre (gondolom már évek óta)a román politikai elit (nemzetiségi hovatartozás nélkül)tanul politikai kommunikációt és mind ugyanonnan, vagyis, gondolom, ugyanaz a tananyag és emiatt mindenkinek piros nyakkendője van (a bivalybasznádi 8 osztályos gépvezető polgármesterjelölttől az államelnökig mindenkinek)
- hogy Geoana alig bírt megszólalni, pontosabban egy regényni szöveget tartott a kezében, szép piros hátú mappa előtt, amiből felolvasta valamelyik szövegírójának meglehetősen sületlen, szagtalan, érzelemmentes köszöntő beszédét, amibe el voltak helyezve a kötelező "gomb" szavak, amire a választók beindulnak
-hogy Geoana megköszönte az Antonescu, a Kelemen Hunor, az Oprescu szavazóit, előrebocsátva egy lehetséges együttműködést, támogatást ezektől
-hogy Cristian Tudor Popescu szerint Vadim Tudor akkor is támogatni fogja Geoanat, ha az nem kéri erre fel
-hogy Vadim Tudor saját bevallása és saját felmérése szerint ő 30%-on futott, de a többi párt elcsalta a PRM szavazatait

Ami zavar:
- hogy Vadim Tudor többet kapott Kelemen Hunornál, egyelőre
- hogy Antonescu nekiment Voicolescunak és Vântunak
- hogy sosem beszélünk arról, hogy az RMDSZ átlagban 6,0-6,9%-a legtöbbször talán az alacsony román részvételnek köszönhető, nem a szervezet mozgosítóképességének vagy a magyarok szavazókedvének
- hogy 19,32 perckor megjelent egy hír, miszerint Markó Béla véleménye szerint a második forduló Băsescu és Geoana között fog lezajlani, a Geonaval szembeni hátrány behozását jelző kiszivárogtatott Antonescu eredmény nem valós. Ha csak egyetlen ember is, aki általában ad a Markó véleményére és esetleg szavazott volna Antonescura, nem ment el, mert az elnök szerint úgysem esélyes, akkor az számomra már zavaró.
- hogy Vadim Tudor ugyanazt a szöveget nyomja a választások elcsalásáról, mint Antonescu, ezzel egy szintre emelve kettejüket
- hogy Băsescu simán maga malmára hajtja a népszavazáson elért eredményeket
- hogy ma több sms-t is kaptam, részben arra felszólítva engem, hogy menjek szavazni, részben arra hogy Kelemen Hunorra szavazzak

Ami szimpatikus:
- hogy Antonescu többet kapott, mint a PNL 2008 novemberi eredménye
- hogy Antonescu megköszönte a fiataloknak a részvételt
- hogy ilyen sokan szavaztak
- hogy fiatalok ilyen nagy számban mentek el szavazni, még ha nem is biztos, hogy ezek a fiatalok liberális beállítottságúak
- Băsescnak a professzionalizmust megközelítő megnyilvánulásai

Ami érdekel:
- kit fog támogatni Crin Antinescu / a PNL?
- kit fog támogatni Kelemen Hunor / az RMDSZ?
- kit fog támogatni az MPP, minekutána Kelemen Hunort nem támogatta? (ezen a kérdésen jól mulatok)

109. bejegyzés a választásokról

2009-11-22T20:04:00.005+02:00

Úgy izgulok a választásokért, hogy muszáj leírnom, hátha megnyugszom. :)

Azt hiszem a szavazati jogom megszerzése óta nem izgultam egyetlen választáson sem. A parlamenti választásoknak nem látom a tétjét, a helyhatósági - ahol én jogosulva vagyok - évek óta egyszerűen esélytelen, az Európa Parlamenti választások annyira viccesek, hogy az Unió már kellett volna figyelmeztesse Romániát, hogy ne űzzön közel 500 millió állampolgár képviseletéből gúnyt azzal, akit odaküld, bár a szakirodalom szerint minden ország olyanokat küld. Egyszóval, nem maradt más számomra, mint az államelnökért izgulni. Az egyetlen alkalom, amikor azt hiszem, hogy szavam van, jelentősége van a szavazatomnak. Úgy gondolom, hogy évről évre tudatosabb szavazó vagyok (ezért hagyom ki a fenn sorolt alkalmakat) és évről évre jobban megsértődöm minden kampányom, hogy milyen magas fokon nézi tudatosan ostobának a választót (engem) a kampányoló. Aztán rájövök minden alkalommal, és ilyenkor még jobban meglepődöm, hogy a választó valóban milyen ostoba és a kampányoló mennyire nem tesz semmit két kampány között, hogy tudatos, tájékozott szavazót kapjon.
A legutóbbi elnökválasztáson akkor nyilvánvaló módon Băsescu-ra szavaztam, mert féltem a szocialistáktól, azon túl az az ember értelmesnek tűnt, nyitottnak, viccesnek, emberközelinek. Ki tudta akkor hogy egy példátlan, legenda-nagyságú genny ez a személy, aki öt éven keresztül végigmanipulálta az ország életét. Az egész elnöksége egyetlen szép emléke számomra a Tăriceanu miniszterelnökség volt. Akkor is, ma is úgy gondolom, hogy ha egy másik életben valaha is felsorakoznék egy politikus mögé, akkor az Tăriceanu lehetne. És még olyan férfias is.
És így jutottunk el az izgalmam okához. És egyben a keseredésem okához is. Egyelőre (és valószínűleg soha nem fogok annyit tudni, hogy valaha is) nem tudom megbocsájtani, hogy az üzenet, a népszerűsítés és a tehetetlenség oltárán feláldoztak néhány százalékot, ami valószínűleg segített volna egy gondolkodó, értelmes, jó pártból szármzó jelöltnek bejutni egy esélyt adó megmérettetésbe. Nagyon szomorít, hogy második fordulóban - minden valószínűség szerint - két olyan jelölt közül választhatnék, akik közül nincs jobb vagy rosszabb számomra, eképp a szavazatom nem számíthat semmit és eképp újfent becsapott állampolgárnak érzem magam.
Még 34 perc van, addig ököllel a számban ülök, és amennyire lehetséges ilyen körülmények között, néha mosolygok magamon.

108. bejegyzés a székely lét élményéről

2009-10-28T20:18:00.005+02:00

Székelyföld. Ahol a butaság társra talál.
Nálunk a családban sosem volt székelyezés, megtörténhet, hogy azért, mert édesanyám és családja egészen későn kerültek Csíkba, lehet azért, mert egyszerűen nem volt fontos fennen hirdetni semmiféle identitást soha. Bár a székely identitásunk, azt hiszem, sosem volt különösebben erős, számomra nem is jelentett semmit, nem értettem soha milyen a székely furfangos észjárás (máig nem értem), nem használtuk a pityóka szót és valahogy nem beszéltünk telt szájjal. De ezek inkább különbségek voltak, amikre mind utólag figyeltem fel, a barátaim nagy része sem beszélt telt szájjal és még a legádázabb fiúk sem poénkodtak a gyermeked van vagy lányod kérdéskörrel. Gondolom azért, mert kamaszkorunkban nem annyira izgatott a gyermek kérdése, pláne nem a nemi megkülönböztetés bármelyik fajtája.
Egyetemen hirtelen ennek jelentősége lett. Főként azért, mert iszonyú sok Székelyföldről érkezett diák volt és egy idő után kialakult annak a kultúrája, hogy a nem székelyföldiek markánsan igyekeztek magukat elhatárolni tőlünk. Nem emberi kapcsolatok szintjén, nyilván, más volt a hangulat, de ahányszor a téma szóba jött, mindig gyorsan kihangsúlyozódott ki a nem székely és kinek milyen tapasztalatai vannak a székelyekkel. Olyan sokan kezdtünk lenni és olyan egyformák, felismertem a hangok alapján a kocsmában, a viselkedésről, a bulikban. Mindig zárt társaságok, 10-15-en jöttek fel Kolozsvárra, ugyanannyian mentek haza, ketten-hárman szereztek barátokat körön kívül, párkapcsolatot szinte soha.
Eltelt sok év azóta, nekem szinte végig nem székely barátaim voltak egyetemen, bár ebben semmi tudatos döntés nem volt, egyszerűen csak áhítoztam az újra, ilyen találkozásaim lettek. A Csíkból „hozott” barátaim mind egy szálig megmaradtak, de valahogy sosem gubóztunk be, fene tudja, hogy éltünk. Kilenc évvel később itt találom magam Szentgyörgyön, számtalan bejegyzésben fejtettem ki a véleményem erről az állapotról és most már tudom, nem Szentgyörggyel van a baj, hanem ezzel a furán beívódott gonolkodással, ami az itteni embereket jellemzi. Az elzártság, az új megtagadása, a székelység mint érték fennen hangoztatása, egy ilyen - néha akár szimpatikus is - paraszti megközelítés, durva beszólások, amelyek annyira sajátságossá teszik a létünket, egy telt szájú, helytelen beszédmodor és főként a másság teljes fokú elutasítása ... kivéve ha abból érdek nem származik. Olvastam még régen Forrestnek egy írását a transindexen, amiben arról panaszkodik, hogy a székelyek azért nem tartják a kapcsolatot pl. a kolozsvári értelmiséggel, mert éppen valahol egy fenyves aljában egy harangot avatnak. És megtörténhet, hogy igaza van. Számomra az a visszás a helyzetben, hogy az utóbbi egy évben (talán hangulatában már másfél) kialakult egy masszív székelyföld erősítő trend, amit nem csak értelmiségi témafelvetők indítottak el, hanem egyértelműen látszik a politikai erők idecsoportosulása is. Nyiván, nem ámítom magam, elsősorban arra vezethető vissza, hogy a magyar párt (szövetség) nincsen kormányon és az elmúlt egy év alatt tömegesen elárasztották Erdélyt a 22-60 év közötti, minisztériumokban edződött csúcs szakemberek, akiknek nyilván helyet kellett találni az alkotó erdélyi magyarság körében, illetve, hogy azért mégiscsak itt van egy masszív szavazóbázis, akiknek pl. semmi egyéb igényük nincsen a képviselettel szemben, minthogy továbbra is a jól bevált etnikai alapú ígéreteket és kampányt folytassák. Ugyanakkor nem tagadható a tény sem, hogy ennek a székelyföldi tendenciának az eredményeképpen végre együttműködik Hargita és Kovászna megye, egy csomó olyan változás észlelhető a két megyében, ami feldobja az életterünket, de ami ékesen bizonyítja, hogy kormányzáson kívül is lehet alkotni, illetve, ami felveti a kérdést, hogy mi történhetett itt 8 év kormányzás alatt. Szintén erősen érződik a vágy, hogy Maros megyét is ebbe a klikkbe vonják be, bár én inkább azzal szűk és egyelőre nagyon csendes platformmal értek egyet, akik szerint Maros megyének Kolozsvár felé kéne húznia és nem székelyföld felé. A nagy lyuk a székely pajzson abban rejlik, hogy mindezidáig a románoktól szakadtunk el, sem nyelvüket, sem kultúrájukat, sem gondolkodásukat megtanulni nem akartuk, most pedig egy szinte tudatosnak mondható leszakadás indult el Erdély többi részével szemben. Pedig, bárhogy is igyekszünk, a romániai magyar akadémiai élet nem egy székelyföldi egyetemen fog megvalósulni, akár a magyar állam pénzeli, akár a kolozsváriak kirendeltsége és nem csak azért, mert esetleg ne lenne tele egész székelyföld különösen jól képzett, nyitott, világlátott, kicsit külföldön is tanult egyetemi profeszorrokal és azok segédjeivel, hanem mert az egyetemi fejlődésnek első sorban egy progresszív szellemiségű városban lehet megvalósulnia. Minden egyéb csak egy fölösleges önigazolás, hazudás magunknak és a naív környezetünknek. Ugyanez elmondható a vállalkozásokra, a vendéglátóiparra, az igényesen eltöltött szabadidő lehetőségre, a médiára, egyáltalán az élet mindennapi aspektusaira. Nagyrésze ezeknek a dolgoknak, sajnos, ugyanúgy igaz az egész romániai magyarságra, egy semmi alapra nem támaszkodó önteltség sugárzik belőlünk, amit - lassan ezt kell hinnem - egyetlen dolog táplál, a románoktól való megkülönböztetés. Csakhogy, ez is leáldozóban van, mert a román értelmiség generációról generációra válik erősebbé és civilizáltabbá, a romániai magyar értelmiség pedig generációról generációra poshad el jobban a saját önsajnálatában és nemlétező erényeinek a felsorolásában.
Merész a hasonlat, de gyakran eszembe jut, hogy Ady mennyit szidta Magyarországot és Budapestet, miközben annyira rajongott értük. Időnként egyszerűen fájdalmas végignéznem, ahogyan belenyugszunk a középszerűségbe, ahogy nem kívánunk sehonnan kitörni, ahol még mindig afölött folyik a vita, hogy utat építsünk inkább, vagy színházat és ha mégis színház lesz, akkor pofon vágjuk egy székelységünket gyökereiben megerősítő, közepesen színre vitt darabbal, ahol a nyitó beszéd azonos a szórólapban megjelent beszéddel, ahol nem szólhatsz a pincérnőnek, ha téved, mert kioktat, ahol hibásan szerkesztett kiadványokat jelentetünk meg, ahol nem tudatos szavazókra vágyunk, hanem birkamód butított és megfélelmített voksolókra, ahol még mindig Republicra nyitunk egy kampányt, amelynek a jelöltje, ha nyerne, előszőr 20 millió románnak, és csak azután 1,5 millió magyarnak lenne az elnöke, ahol a képzéseink középszerűek vagy még olyanok sem, ahol a bankban megkérdik, milyen a viszonyod a személlyel, akinek utalni akarsz, ahol nem szolgálnak ki idejében, mert épp pogácsával teli a kezük és a szájuk.
Nem tudom, hogyan kéne jobban harcolnom ez ellen. Igyekszem a saját kis környezetembe tenni valamit, tanulni egyfolytában, nyitott szemmel és szívvel járni, megtalálni azokat, akik szintén változtatni akarnak, de gyökeres átalakulást nem tudok elérni. És ettől még jobban kínlódom.

107. fejezet a sorsfeladatról

2009-09-15T23:45:00.006+02:00

Önismereti tréning haladóknak

A ma este eredményeként három sorsfeladatot fogalmaztam meg magamnak, amely önmagában is jelzi, hogy nem sorsfeladatokról van szó, hanem csak feladatokról, talán az elvégzésük által fog beteljesülni a sorsfeladatom. A bejegyzés további része olyannyira személyes lesz, hogy megtörténhet, hogy a végére megbánod, hogy elolvastad.

A három feladatom a következőképp néz ki: írni, megélni a nőt és jóvátenni a szüleim házasságát.
Azért kell írnom, mert egy állandó sürgető vágyat érzek rá, egy erős késztetést, hogy a gondolataimat megosszam és, bár ezt leginkább szóban szeretem csinálni, a szavak csak hangulatukban maradnak meg, míg az írás teljes valójában és megismételhetően. A gondolatmegosztási vágy valószínűleg két okból fakad, egyrészt egy határozott meggyőződésből, hogy időnként és az időnkéntet itt a legkomolyabban értem, nemcsak álszerénységi szófordulatként, vannak olyan gondolataim, amellyel ilyen nyersen a saját kis környezetemben nem foglalkozik senki, tehát adott környzetben úttörönek is számíthat, mást is ébreszthet további gondolkodásra, másrészt pedig, és ez a gyakoribb, számtalan kérdés jut eszembe nap, mint nap, mondhatnám spontánul, de nyilván mindig valamiféle impulzus hatására, ami generál egy gondolatot, ami egy következőt, és így tovább. Legmélyebb ebbeli elgondolkodásaim mosogatás és munka közben szoktak történni, munka közben akkor, ha az impulzus friss vagy erős, az elvégzendő feladat pedig poros és unalmas.
A probléma az írással szintén kettős, egyrészt az írás bonyolultsága a beszédhez képest, másrészt az írással, mint termékkel szembeni állított elvárásaimnak való csekély megfelelés. Az elsővel az a gond, hogy a mondanivaló, ami egyszerre előbukik belőlem és rögtön kikívánkozik, az szóban gyakran frappáns, ütös, hangulata van és üzenete. Amíg leírom, kétszer félreütök, eszembe jut, hogy menteni kell, véletlenül rápillantok az előző sorra és újra olvasom, felnézek az írásból és észreveszek valamit, valaki hozzám szól, vagyis ezeregy módja van annak, hogy ne csak a hangulatot, hanem még a gondolatsort is elveszítsem és akkor ott állok vesztesen és lealázva a saját mondatom előtt a saját eszközeim által. Ezen a problémán kevéssé tudok felülemelkedni. A másik gond az igény. Bár kezdő középiskolás korom óta igyekszem magam távol tartani az irodalmi szentenciáktól, azon túl, hogy nagyon tetszett, vagy egyáltalán nem tetszett – és mindezt egy tanár hatására, aki szerint, ha valaki sokat olvas, annak nem lehet kedvenc írója, így nekem sem lett, demonstrálva ezáltal, hogy sokat olvasok, mert voltak idők, amikor az embereket és magamat az elolvasott könyvek számában mértem – nos (ládd, pont ez a baj az írással, hogy szóban vissza lehet kanyarodni egy nossal, míg írásban már elvesztetted a fonalat), oda jutottam mostanra, hogy kineveztem magamnak négy olyan írót, akiket irodalmi-nyelvi zseniknek találok, bár közülük csak egyet olvastam anyanyelvén. Hozzátenném, hogy bár nem tudom mennyi író van a világon számontartva, valószínűleg az egy századukat sem ismerem, a közepesen szegényes tudástáramból Llosa, Eco, Rushdie és Szabó Magda emelkednek ki, mint azon alkotók, akiknél néha a történet lényegtelenné válik, mert a szavak egymásba olvadása minden egyébért kárpótol. Ezekhez az írásokhoz viszonyítva, és sajnos nem csak, amit én írok, az maximum a rejtett gondolat viszonylag tisztán való megfogalmazásában képvisel értéket, ám ez mitsem ér amellett a zeneiség mellett, amelyet valaha megvalósítani kivánnék. Elkezdtem irtózni az irodalmi kliséktől az utóbbi időkben, talán mert mindig ugyanazok a szófordulatok fordulnak felém, általában leköt a történet és csak halmozás után veszem észre, hogy minden könyvben ugyanazok a kifejezések szerepelnek ugyanazokra az érzésekre. Azt szeretném, ha az én írásaim egyszerre lennének nagyon tudományosak (Eco), nagyon hömpölygősen líraiak (Llosa), nagyon tömören kifejezőek (Rushdie), és nagyon anyanyelviek (Szabó Magda). Nyilván, nincs ahogy, gondolom, beérném csak eggyel is, de csak néha van az amikor egy írás után érzem, hogy itt a mondatok egymást fűzik, hogy egy szusszra elolvastam és talán még el is mosolyodtam a végén.

Néhány évvel ezelőtt egy megrendelt és kifejezetten ezt a célt szolgáló önismereti csoportmunkán vettem részt, amit nem kértem, nem fizettem érte, de mivel helyzetbe hoztak, igyekeztem a lehető legjobban felkészülni rá. Mivel a meglepetéseket nem kedvelem annyira. A találkozó összességét tekintve valóban kevés meglepetést okozott, előző felkészültség miatt, leszámítva persze a különbséget aközött, hogy élőben tapasztalsz valamit, illetve, hogy olvasol róla. Ám volt egy pillanat, amikor oda lett nekem is csapva, pontosabban többször lett odacsapva, csak hát a csapások olyanok voltak, amelyekre már szinte olajozott védekezési mechanizmusaim voltak, így a csapás csak emlékeztett egy sebhelyre, igaz fájdalmat nem okozott. Ám volt egy rejtett kicsi seb, ami annyira mélyen volt, hogy igazából védeni sem kellett, mert nem volt aki odacsapjon, én meg végképp nem okoztam magamnak fájdalmat azzal, hogy néha megpiszkáljam. És sikerült itt pont oda jól belevágni, hogy összerezzenjek tőle, hogy bog legyen a gyomromban, hogy egy kicsit megijedjek, sőt tulajdonképpen nagyon megijedjek, majd nyugodtnak lássak, majd megpróbáljak úgy beszélni róla, mintha ez is csak olyan lenne, mint az addig felvetett témák. Nem sikerült, hogy is sikerülhetett volna, épp csak a sírástól bírtam magam megkímélni, majd nagyon finoman, nagyon enyhén, nagyon jól körülírtan és megfogalmazottan beszéltem róla egy célszemélynek, aztán még egy célszemélynek , de ott már hintőpor volt a seben, majd még néhány személynek, de ott már ragtapasz volt rajta, mégha látszott is. Mai napig nem tudom teljesen kitenni a szabad levegőre, pedig gyorsabban gyógyulna, ám annyi sikerült, hogy néha, ha magam vagyok, finoman és vigyázva leszedem róla a tapaszt, megfújom, hagyom szabadon és egy kicsit foglalkozom vele. Néhányan, akik tudnak róla, ragtapaszosról, hintőporosról, esetleg csupaszon, látják a változást, tudják, hogy azóta a beszélgetés óta kezdődött, nagyon apró, nagyon folyamatos és nagy munkám van vele. Sok munkám, néha azzal a kellemetlen érzéssel, a boggal, fekete lepkékkel a gyomorban, amikor nem tudod mit csinálj, mert nehezen kapsz levegőt, a kezed egyfolytában mozogna, nem találod a helyed, mint amikor túl sok kávét iszol és felpörögsz, de nem haladsz vele sehova. Így kell nekem nővé válnom és így kínlódom vele minden nap egy kicsit.

Ilyen távlatból visszatekintve nem tudom, hogyan alakult így, de mi egy végtelenül kibeszélős család voltunk. Nem emlékszem arra, hogy valaha el lettünk volna küldve, hogy túl fiatalok vagyunk és nem érthetünk meg valamit, talán a legdurvább titkolódzás – nyilvánosan – az volt, amikor a szüleim románul beszéltek, hogy ne értsük. Ebben a nagyon nyitott családban egy hozzám hasonló, és nem csak hasonló, mert végül is rólam van szó, szóval nekem, mint egy állandóan kérdezgető, kotnyeleskedő, gyors felfogású gyermeknek rengeteg lehetősegem támadt a felnőttek világában élni. Nem mintha tudtam volna, hogy akkor a felnőttek világában élek, de folyton érdekelt bármi, ami velük történik, amit mondanak, amit értenek alatta, amit nem szeretnek, vagy amit elhallgatnak. Ennek a hatalmas nyitottságnak nyilván számtalan áldozata lett mára az én lelkemben, de ugyanakkor sokszor előre emelt egy lépést, ami valószínűleg egyébként is megtörtént volna, csak nem akkor, vagy nem úgy. Mire odakerültem, hogy kapcsolatszerű dolog kezdett alakulni az életemben, addigra én már egy relatív pontos képpel rendelkeztem a szüleim kapcsolatáról, és ha ez mostani megvilágításban nem is állja annyira a helyét, az azonban teljesen biztos, hogy nagyobb tudással rendelkeztem a párkapcsolatok mechanizmusáról és ritmusáról, mint nagyjából bárki a korosztályomból. Az első, teljeséggel félresikerült, két kézzel elbaltázott úgymond szerelmi kapcsolatomnak akkor egyértelműen el kellett romlani, mert annyira nem hasonlított ahhoz, ahogyan a szüleim éltek, hogy nem is volt valóságszerű. Az első, ám ezúttal normális kapcsolatomnak talán nem kellett volna ennyire törvényszerűen elromlani, bár filmek tömkelege készült hasonló helyzetről, de soha nem felejtem el a 3 évvel idősebb barátom kínkeserveit, aki már túl volt az első szerelmén és így nem tudta velem közösen megélni az én első igaz szerelmemet és aki többször is elmondta, hogy milyen nehéz velem, a 16 éves szűz kislánnyal, aki szellemében jóval a kora előtt jár, ám lelkében, érettségében egy bakfis, határozott képpel egy kapcsolatról, amit nemhogy könyvekből, de közvetlenül az előtte élő példából másolt le. És mivel ő egyáltalán nem úgy látta a szüleim házasságát, mint én, számára ez nem egy követendő vagy elvetendő példa volt, hanem egy a sok felnőtt kapcsolat közül, amelyhez vajmi kevés közünk van. Minderre rátevődött ez a bálványimádathoz hasonló rajongás, amit az apám iránt fejtettem ki és aminek soha semmilyen tisztességes jelét nem tudtam mutatni, mindaddig, amíg nem jutottunk oda, hogy a baráti beszélgetések mezején megszeressük egymást igazán, késő kamaszkoromban. Az otthoni agyonbeszélgett párkapcsolatok miatt, amelyben kiveséztük az összes barátom párkapcsolatát, a szüleim összes kollegájának a viszonyát, a család összes házasságát és a közösen megnézett ezernyi film összes kusza afférját, mind oda vezettek, hogy valahol mélyen és nem egészen megfogalmazottan élt bennem egy meglehetősen körülhatárolt kép arról, ahogyan egy kapcsolat kell működjön és én minden akkori tudásommal és képességemmel azon voltam, hogy az sikerüljön. Mivel teljeséggel tudatalatti volt, eszembe sem juthatott, hogy esetleg másnak is van kapcsolatképe, sőt, hogy ez esetleg nem egy kipipálandó feladat egy listán, amit ha elérünk és a tizes kritériumrendszer minden pontján átesik, akkor kipipálunk, mert megvalósítottuk, amit már régóta vágyunk. Ennek a rejtett modellnek, kapcsolati iskolának az árnyékában telhettek el a viszonyaim, minden fiút állandóan és kizárólag az apámhoz viszonyítva, egyfolytában reménykedve, hogy sosem buknak el a vizsgán, hogy mindig azt mondják, amit ő és úgy gondolnak dolgokat, mint ő. És nekem nem egy mindennapi apám van. Amikor ez az iskola-kapcsolat (amiről kihangsúlyozom, sem a szüleim, sem én nem tudtuk, hogy ilyen erősen ívódik bele az agyamba) megbukott, elbukott, tulajdonképpen hörögve fulladozni kezdett az orrom előtt, akkor az első reakciókban talán el sem hittem. Nem azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el, vagy nem értettem meg, hiszen addigra már annyit beszéltünk mindenféle kapcsolatról, és még mennyit az övékről, hogy társaságban olyanokat tudtam mondani a viszonyokról általában, amiket emberi számítás szerint még nem volt honnan tudnom. Egyszerűen csak nem fogadtam el. Mint a halálesetet, amikor megértettem és tudomásul vettem, hogy nincs többet és végeztünk vele, de igazából azért várom, hogy hazajöjjön, amikor náluk vagyunk, szavaljon egy kicsit, mondja a nagy ítéleteket és mi kacagjunk rajta és én tehessek egy megjegyzést arra, hogy akkora a hasa, hogy nem bírom már átölelni. Hát pont ezek hiányoznak a minta-kapcsolatból. Az iskola példából. Ami annyira jó volt és annyira szabad és nyitott és befogadó és kitáró, hogy tulajdonképpen belebukott magába, felemésztődött, mert már nem volt benne igaz titok, csak hamisak, amikről úgy tűnt, hogy beszélték és közben csak elbeszéltek egymás mellett. És az ő megtörésük újra tört bennem, hagytam, hogy kifulladjanak, tulajdonképpen még arra sem voltam hajlandó, hogy segítsek a húgomnak feléleszteni őket, mert eltávolodtam, mint egyetlen megoldás arra, hogy ne kelljen teljesen magamba engednem az ő fájdalmukat, amitől kevéssé sem kíméltek minket. A régi jó szokások margóján. Így érzem most azt, hogy feladatom nekem helyrehozni ezt, a minta-kapcsolatot, az iskola-viszonyt, amit magamnak teremtek a magam képére és formájára, létre kell hoznom azt, amit tőlük tanultam, de amit ők nem voltak képesek befejezni.

106. bejegyzés a magyar pszichóról

2009-09-04T23:21:00.002+02:00

Körülbelül 100 oldal után szökkentem neki a megírásnak, aztán lenyugodtam, hogy nem írok valamiről véleményt, amihez semmi közöm és meg sem kértek rá, más irodalmi élményemet sem mutatom be soha. Nyilván, ez több volt mint irodalmi élmény, mert állítólag rólam is szólt a könyv és így a késztetés is nagyobb volt, hogy kiálljak, vagy megtagadjam, tudván mindeközben, hogy igazából mindegy. Amikor úgy döntöttem, hogy nem írok, akkor nekikezdtem elolvasni mindenfélét róla, amit a neten találtam, az írójáról és megnézni a képeit. Tiszta Katával soha nem találkoztam élőben, úgyhogy igyekszem a szubiektív értékítéleteket megtartani magamnak és koncentrálni a könyvre.
A Magyar Pszichóról előszőr a Gold a mennybe megy jutott eszembe, amit már számtalanszor idéztem a blogban, arra engedve következtetni, hogy igencsak tetszett nekem az az iromány, és hát sajnos e két könyv összehasonlítása sehol sem állja a helyét. Meg is próbálok ezért leszállni róla, mert már az elején rossz fénybe tüntetné fel jelen írás tárgyát, pedig a konkluziókat csak a végére szánom. A Gold alaptörténete a kiégett amerikai zsidó filozófus, író és tanár, aki azt a nevetséges feladatot kapja, hogy írja meg a zsidó lét élményét Amerikában. Míg Gold alkotói blokkban végigkínlódja a könyvet, mert egyáltalán nem tudja, hogyan kéne ezt a témát megfogni, addig a könyv végére az olvasó eljut a zsidó lét élményéhez. A Magyar Pszichó az erdélyi magyar lét élményét fogalmazza meg Budapesten, ami egyébként egy érdekes olvasmány is lehetne, ha nem érezném azt, hogy egy univerzális kisebbségi létet próbál bemutatni, túlmutatva a személyes élmények hitelességén.
Nem vitatom Tisza Kata iszonyúan szomorú, nyomorúságos sorsát életének 18 éve alatt, amikor is szétszenvedte magát a kommunizmusban, amibe pontosan két évvel élt többet, mint én, tehát őt 10 évesen érte a rendszerváltás, míg engem csak 8 évesen, innen az élettapasztalat. És az 100 km is, ami elválasztotta az életterünket. És egy csomó más minden. Hosszú oldalakon ecseteli a nyomort, a szegénységet, a kilátástalanságot, a provincializmust, a Skanzen-Erdélyt, az elmaradottságot, a jobb és nyíltszívűbb embereket, a lehetetlen érzést néhány nap után, amit a szülei városában, Marosvásárhelyen tölt. És még ezzel is egyet értenék, ha egyrészt nem éreznem azt, hogy egy egyébként is alulinformált társadalmat butít az erdély-képpel az én nevemben is, ami miatt én kényszerülök olyan helyzetbe, hogy magyarázkodnom kell, amiért nem éhezek, nyugati típusú autóm van, gyakran járok külföldre és nem kopottak a ruháim, másrészt pedig azért, mert a mérce nem helyes és csakis egyoldalú eredményhez vezet. Régebb is írtam már arról, hogy milyen bosszantó tud lenni ez az állandó Magyarország-körüliség a gondolkodásunkban, de nyilván értem a mozgatórugóit. Amit nem értek, hogy miért érezzük kényszeresnek, hogy egy erdélyi várost Budapesthez hasonlítsunk. Ez nem mérce, ez egy szellemi, önbizalmi öngyilkosság, a fajsúlynak legalábbis hasonlónak kell lennie, ha nem egyformának. Csíkszeredából Kolozsvárra menni maga a fejlődés, egy lépcsőfok a nagyvárosi nyüzsgés és kozmopolitizmus irányába, Kolozsvárról Budapestre már kultúrlépés, itt nyitott szájjal járod a plázákat, kiállításokat, színházat, megnyitókat, a hangulatos kocsmákat, a gyönyörű épületeket. Hát nem butaság Európa egyik legszebb fővárosát Kolozsvárhoz hasonlítani (jobb esetben), az itthoni viszonylatban is vidéki embereket Pest pergő-nyüzsgő életébe helyezni és utána lesajnálni őket? Miért nem a varsói lengyellel, a bukaresti románnal, a prágai csehvel hasonlítjuk a pesti magyart, hogy méltó ellenfélre találjon a megmérettetésben (ha már méretni kell). Nyilván, akkor vége lenne a sorsunkat sirató évszázados műsornak és valami egyebet kéne találni, aminek több köze van a szakmaisághoz, a tudáshoz, a felkészültséghez, a szakpolitikákhoz, és azért az annyira még nem menő, ezt is értem, csakhát ne tessék az én erdélyi nyomoromról könyvet írni, mert én nem nyomorgok. Komolyan mondom, nem nyomorgok.
Ismerek néhány embert Tisza Kata volt osztálytársai közül, akik szintén nem nyomorognak. Nem is olyan híresek, mint T. Kata és lehet nem is foglalkoznak annyira az identitásukkal, mert az valahol helyben van és csak annyira kell előtérbe hozni, amennyire az megfelel az életüknek. Nem is kellett 8 évig mindenféle megaláztatásnak kitenni magukat (ami alatt könyvük jelent meg, publikációik, és médiaszemélyiségek lettek) az állampolgárságukért, mert már volt egy és bár az anyanyelvük nem azonos az ország hivatalos nyelvével és ez mindenféle bonyodalmakhoz vezet gyakran, azért az új állampolgárság sem fogja soha összetörni az üvegfalat, amiről a könyvben szó van, mert az törhetlen üvegből van és T. Kata mindig is a hányatott sorsú Erdélyi lány marad, aki a tetejében még múzsának is használja ezt.
És még mielőtt rosszul csengne ki ez az egész, bár azt hiszem, már nem nagyon lehet enyhíteni. Nekem nagyon hosszú időmbe telt, amíg valamennyire sikerült ezt a magyar-frusztráltságot legyőznöm, főleg verbális frusztráltságot, hogy bár viszonylag szépen beszélem a magyar nyelvet, 8 osztályos, utcasarki boltok elárusítónői oktatnak ki a párizsi helyes használatáról valamelyik kerületben és én megszégyellem magam, mert az ő hangsúlyukban nincsenek székely, vagy egyéb tájegységi felhangok. Időközben, rengeteg barátom lett innen és onnan és innen-onnan és pillanatnyilag csak egyetlen egy jut eszembe, akivel ha találkozunk, akkor nem magyar-magyar kérdésről beszélünk. Mert nem számít, mert nem kell egymásnak elmagyarázzuk, sem megértsük, úgy beszélgetünk, mintha ugyanabban a kultúrkörben nevelkedtünk volna és valahogy találunk témát a magyarságunkon kívül is.
Hát, nagyjából ez a bajom a könyvvel. Van egyéb is, de az már szarakodás lenne.

105. bekezdés a magányról

2009-09-04T20:16:00.001+02:00

Nem egy súlyos bekezdés, csak olyan írhatnék bejegyzés az ezer gondolat egyikéről, de kevés türelemmel, hogy megalapozzam, így meg csak az érzések maradnak, amiket nem kell megindokolni, sem alátámasztani. Legalábbis a blogban nem.
Régnem tűnik az utolsó bejegyzés óta, mintha a nyaralásnak is vége lenne, a lelkesedés is használt szagú lett, a fizetésem sem érkezik, a szőnyeg is másodrendű lett, a kagylót sem mosom minden használat után, a kocsmát sem járom minden este és a telefont is csak ritkán nyitom fel.
A háló szép lett, a nappali alakul, a konyhát csak nehezen lehet ellensúlyozni. Barátaim, szerelmeim házasodtak és nősültek a nyáron, megszületik a gyermekem egy más anya által, és egy hetet thai csiztam. Azóta sportolok, unokaöcsém szavaival, 26 éve előszőr. Tiltakoznék mert az életemben elkövetett edzések száma területekre leosztva valahogy eképp nézne ki: egy darab edzés síből, röplabdából, taek won doból, korcsolyából, úszásból, kosárból, futásból, táncból, teniszből. Több darab edzés vívásból és mindenestől talán semmi nem olyan intenzív, mint ez az őrült láz, hogy 7-kor kelek reggelente – 26 éve előszőr – és úszni meg fallalbdázni járok. Talán ha őrült kocsma lázban égnék azzal a kevés ám annál értékesebb barátommal, akik esetleg vannak itt de nem tudom, akkor ez a reggeli sportolás is másképp alakulna és kevésbé kötne le a saját térfogatom, úgysem mozdulok ki a házból egész nap. Van munkahelyem és nincs irodám, kivéve a sarkot, amit magamnak alakítottam, de se nem szép, se nem hangulatos. Még munkára sem igazán megfelelő. Szerelmes és kevésbé szerelmes filmeket töltök, de csak az előzőket nézem, a másodikhoz életunt vagyok, nem érdekel, ha nem happy-end a vége, pedig elég happy-endben élek épp, hova ez a sóvárgás. Mivel semmi különleges nem történik, a más életébe élem bele magam, a rossz kislány csínytevéseibe, a távoli barátaim esetleges problémáiba, a szerelmes filmek főhőseibe, akik a tetejében néha össze sem jönnek, máskor meg zavaróan fiatalok, a kollégáim (általam is generált) frusztráiba, a legkisebb rossz szóra is ugrom, ha épp olyan nap van, aztán csak kacagok magamon.
Az illatok jobbak körülöttem, a nyugodtság már várva várt és beteljesült, egyfolytában tiszták a ruháim, a kapcsolatom harmonikusabb, a sótartó olyan, amilyent akarok és az edények az enyéim.
Kezd a blog nekrológhoz hasonlítani, nekrológ a szeretteimről, nekrológ az életemről.

104. bejegyzés a gyászról

2009-07-04T19:45:00.005+03:00

A stilisztika kedvéért kezdhetném úgy is, hogy emlékszem ahogy ..., vagy emlékképeim vannak róla, amint ..., mint ahogyan beszélnél valakiről, aki néhány markáns pillanatban életre szóló élményt hagyott benned. Csakhogy mindennapos családtagok nem életreszóló élményelet hagynak, hanem egyszerűen részei a mindennapoknak, akkor is, ha semmi különlegeset nem tesznek és akkor is, ha kiemelkedő, nagy egyéniségek.
A nagyszülők tipológiájába, szerintem okosan, beletartozik az is, hogy kinn élnek falun, nyaranta mész hozzájuk es különböző illatok, esetek, széna, stb. kötnek hozzájuk. Eképp a haláluk egy fájdalmas, de valahogyan csak ahhoz a világhoz köthető veszteség. Nyilván, elképzelésem nincs a más fájdalmáról hasonló esetben, én csak azt tudom, hogy mi úgy nöttünk fel, hogy az összes nagyszülőnk valahol a szomszédban lakott. Suli után oda mentünk haza, ahova jól esett, többnyire a tanítónéni nagymamámhoz, mert vele csináltuk a házit is és utána nézhettünk rajzfilmet, lévén nagymamámnak meglehetősen hamar lett videója és azon egy csomó Walt Disneyt és Warner Brost vetített, amiket nagybátyám küldött a fiúk révén.
Az egész életem az emlékkép része. Nagyapám, akiről felületesség lenne nem Bélatataként beszélni, legalább 1,9O volt a szememben és makk egészséges. Soha nem tudtam, milyen magas, csak azt, hogy iszonyú sűrű volt a szemöldöke és a haja és nagyon későn kezdett el őszülni. Futósízett, futott, néha maratonon is. Legalább kétezer verset tudott fejből, ez és a II. Világháború volt a védjegye. Bár az utóbbi idők megszállottsága Jézus volt és az őt körülölelő legenda, azért Hitler és a háború sosem tűnt el a repertoárból. Negyven évig volt törvényszéki bíró, 6 évig a Legfelsőbb Bíróság második magyar bírája, hátratett kézzel sétált Darvas Jóska bácsival éveken keresztül. Hamar mérgelődőtt, tiszta anyám és húgom, tele szívjósággal, pedig mennyit morgott, istenem. Mindent szóvá tett, ami nem tetszett neki és sosem tudtad mi nem tetszik, de annyire gyermek volt, hogy muszáj volt kacagni rajta. Timócinak szólított, szerintem ők kezdték nagymamámmal, aztán jöttek a többiek, gondolom kedvelte a ci-ket, mert nagymamámat Magdócinak hívta. Azt mondta, örvend, hogy annak idején, amikor hazajött a katonaságból és ődöngött Tekerőpatakon és nézte a csinos lányokat, akkor nem Mancit vette feleségül, mert lám Manci jól megcsúnyúlt öregségére, míg Magdóci még mindig milyen jól néz ki.
El volt kényeztetve. A dolgok körülötte megszerveződtek, csak akkor ájult el, amikor az első gyermeke születésekor orvosi köpenybe belópozott a kórházba és a kómában lévő felesége feje fölött az orvos kollegiális bizalmassággal mondta, hogy hát ez a nő a reggelt nem éri meg. Ezt mondták néhány órája róla is, csakhogy most be is vált.
Tudom, hogy a gyász személyes, az ember csak úgy nem sírja tele az internetet a fájdalmával, de nekem nincs más módszerem. Emberek halnak meg mellettem, olyanok, akiknek sem az idejük nem jött el ... elvileg, sem a dolgukat nem végezték el, egyszerűen csak meghaltak és én mondogatom, hogy ez a dolgok rendje, de a rend igazából az, hogy minél idősebb vagy, annál több év élmény van valakivel, aki annál közelebb kerül a halálhoz és annál jobban fáj minden alkalommal, mert annál kevesebbet élsz te magad is, hogy elfelejtsd.

Ez lenne Ő: http://www.hhrf.org/hargitanepe/2009/apr/hn090428.htm#E15E17

103. bejegyzés a változásról

2009-06-14T12:33:00.013+03:00

Gold szerint minden változás csak rosszat hoz és én csak reménykedni merek, hogy Gold e tekintetben mélységesen téved, mert egyébként minden más, életről valott elméletét és szemléletét, ha nem is mindig támogatom, de rendszerint elfogadom és egyet értek vele.

Januárban eldöntöttem, hogy Szentgyörgyre költözöm. Miért is döntöttem így, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Utólag elméletek hosszú sorát fontam eköré, egész történetet tudok és későbbiekben talán fogok is mesélni róla, de a döntés pillanatnyi volt és rám olyannyira nem jellemző. Már a pillanatnyiság. Emiatt azt kell hinnem, hogy régóta fogalmazódott, csak egyszerűen féltem hangosan kimondani, mert az már a beleélést, az elhatározottságot jelentette volna és én egyáltalán nem akartam magam beleélni a szentgyörgyi életbe. Gondolom, E.-ék is befolyásolhattak kissé, ők nem is tudnak róla és ironikus módon a blogom sem olvassák, de az ők elhatározásuk befolyásolt indirekt módon a cigarettában is, annak ellenére, hogy L. azóta visszaszokott, részben obiektív okok miatt. És, bár kissé eléje mentem a dolgoknak, hiszen kronológiailag E.-ék utánam döntöttek a saját hazaköltözésükről, azt hiszem a levegőben logó, egyre sürgetőbb vágy, hogy végre valami a mienk legyen, hogy építkezzünk, nem téglákból, hanem kiskanalakból, wc tisztitókból, közös vacsorákból, együttlefekvésekből, munka utáni találkozókból, meszelésből, kispolc vásárlásból, hűtőből, közös költségekből és a szemétlevivés fölötti harcokból vezetett rá arra, hogy végül hangosan is kimondjam: nyáron Szentgyörgyre költözöm.

Felemesztétte a félévemet, tulajdonképpen. Február végétől négyszer voltam ágyban fekvős beteg, és semmi számottevő fiziológiai problémám nincs. Leszámítva talán a magas koleszterin szintet, ami költözésem célpontja szerint természetes és az ilyen megjegyzései teszik kérdőjelessé a költözést, ami nemcsak egy sima lakás váltás, hanem egy típusú élet megszüntetését, barátoktól, helyektől, élményektől való elszakadást és az újfajta elkötelezettség néma igéretet is jelenti. A mindig boldog, egészséges kiegyensúlyozott, méretes szervezetem valószínűleg így tiltakozik az el nem rendezett, boronált ügyek ellen, más sír, lefogy, nem alszik, bekarikásodik a szeme, egy tömegben viseli magán a búság jeleit, én csak kicsiket belázasodom, himlősödöm. Általánosan elfogadott stabilitás jelzők az ember életében a családja, a szerelme, a munkája, a barátai. Január óta nekem ezek mind kérdőjel alá kerültek, átalakulóban vannak, változnak, új kihívásokat jelentenek, és nem én csinálom őket. Fura érzés nem alkotója lenni azoknak az elemeknek, amelyek felelősek a jólétemért, mégis csak elszenvedem őket, és most vagyok azon a ponton, amikor kezdek eltekinteni fölöttük, nem aggódni értük, megpróbálni úgy tenni, mint a nagyok, akiket mindig is irigyeltem, legyinteni egyet és azt mondani, úgyis kialakul. Csakhogy az én életemben nem alakultak ki dolgok, vagy csak azt hiszem én, görcsösen vigyáztam, hogy meglepetések ne érjenek, felkészítem magam mindenre, irányítom és én szövöm a fonalam, még a determináltságban való hitem gyakorlása közepette is. És most szétfutnak a szálak, és most rohangálok utánuk, itt-ott kapkodom és közben kínlódom.

A költözés tárgyi indoklása a következő: olyan rég élünk külön, pontosan négy éve, lehet ki sem bírnánk még egy évet, vagy ha igen, mivégre. Legalább a házasság nem sürget már, egy éve naptár szerint ütemeztem, erőszakoskodtam. Munkalyem marad a régi, lakást épp keresünk, barátaim vannak. Gondolkodó társaim is vannak, vendéglők és kocsmák ha nem is dögivel, de kedvenc helyeim is vannak. Bulik talán jobbak és gyakoribbak, mint Kolozsváron, van squash, színház kitűnő, nem is egy, alternatív is. Egyszóval, minden egy helyen van. De E. nincs, és a többiek sem, akiket ha ritkán is látok, de az életem részei, nincs ez a kis csapat, nincs a sokszínűség, és nyilván nem az etnikaira gondolok. Nincs a tudat, hogy akárhova megyek, vannak ott emberek csíkból, udvarhelyről, szentgyörgyről, vásárhelyről, kolozsvárról, szatmárról, váradról, hunyadról, zilahról és a közbeeső helyekről. Mindenki csak szentgyörgyi. Félek a betokosodástól, az egyoldalúvá válástól, a kisvárosi gondokban való felörlődéstől, a nagyobb képre való rálátás képességének elvesztésétől. Ugyanakkor remélem, hogy ez tőlem is függ.

Ezek történnek velem mostanság. Két hét múlva szombaton elbúcsúztatom a várost, az itt megismert barátaimat, vagy nem is őket, hanem az itt eltöltött idő emlékét, a közös gondolkozásokat, vitákat, lelkesedést, nyavajgásokat, féltékenykedésket és irigységeket, a nagy röhögéseket, 9 évemet. Egy kicsit sajnálom magam és most jó ebbe az önsajnálatba alámerülni. De szombaton úgy isztok majd velem, hogy az újdonságot és a változást ünneplem.

102. bejegyzés az elmaradt segélykiáltásról

2009-05-05T12:52:00.001+03:00

„Szükségem van valakire, akinek tiszta az agya és a szive, akinek az élete épp nem változik, nem áll fontos döntés előtt, nem költözik el, be vagy össze, nem építi a karrierjét, nem lóg késélen a szakmája, nem örvend az akaratlan szabadságának, nem megy férjhez, nem vált el, nem szült gyermeket, nem hagyták el és nem hagyott el senkit, nem ismerkedett meg és nem derült fény régmúlt dolgaira, nem beteg, nem államvizsgázik, nincs pénzügyi zavarban, nem kell senkinek a lelkét ápolja, nem ismer engem nagyon jól, vagy nem hiszi azt, hogy nagyon jól ismer, nincsenek előítéletei velem szemben és van kedve egy kicsit beszélgetni.”
Ezt írtam volna tegnap, amikor lépten-nyomon sírnom kellett, az utcán a színház fele, a vendéglőben, a színházban, a szobámban, az ágyamban. Váratlanul jött egy kis segítség onnan, ahonnan nem vártam, mert a felsorolt paraméterek többébe is beleesik, aztán most úgy látszik, csak nem tartott olyan sokáig. Vagy én vagyok érzékenyebb, mint a magamtól megszokott.

101. bejegyzés az iróniáról

2009-04-03T15:35:00.005+02:00

Nem illik egy pár cipőt csak úgy kézben hordozni egy szálloda folyósóján, főként, ha azt a potenciális partner cég igazgatója is megláthatja. A potenciális partner cég igazgatójával illik reggel 3-ig inni.

Nem szokás hivatalos helyeken és főként üzleti körökben románul a domnisoara kifejezést használni, a szóban forgó hölgy társadalmi státuszától függetlenül. Ugyanezekben a körökben szokás azonban kézzel turkálni az ételt, részegen üvöltözni, disznó és illetlen viccekkel szórakoztatni a társaságban részt vevő fiatalabb és nyilvánvalóan nem vezető pozicióban lévő nőket.

Butaság és csakis rossz eredményhez vezethet a pozitív diszkrimináció bevezetése egy politikai szervezet körében, hiszen még az érintett célcsoport is egy megalázó intézkedésnek tartja. Pozitív, vagy legalábbis elhallgatott cselekedetnek számít, ha ugyanezen szervezet országos eseményén ott dolgozó fiatal nőket fogdosnak, esetleg női alkalmazottukkal közös hálószobát kérnek.

Elintélendő a román sajtó, hiszen említést sem tesz a G2O találkozójáról, mert annyira el van foglalva Gigi Becali letartóztasával, hogy nem látja, mi történik a világban. Nem számít, ellenben, a romániai magyar sajtó, amely megírja a G2O-at, de említést sem tesz a Gigi Becali letartóztatásáról, mert annyira el van foglalva a világ dolgaival, hogy nem látja mi történik itthon.

A tisztelettől elhalványuló hangon beszélünk egy polgármesterről, amiért annyi mindent megvalósított a településén és mennyire jó fej és nem kérhet olyant tőlünk, amit meg ne tennénk neki, de csak épp, hogy felmordulunk, amikor kiderül, hogy egy munkatársunkat ölelgeti annak akaratán kívül.

Árulás miatt nyilvánosan kiutálja egyik tagját a szervezet, hogy aztán fél év múlva tárgyalóasztalhoz üljön a konkurenciával, amelynek képviselője az előbb említett tag.

Lefekszik egy barátjával, akiről tudja, hogy szerelmes belé és egy hét viszony után szól neki, hogy ő nem szerelmes, már más iránt érdeklődik.

Európai parlamenti képviselő szerint nincsenek Uniós pályázatok, a Parlament csak ritkán ír ki és főként művészeknek, de Romániában a minisztériumoknál vannak pályázatok és oda kell.

Hónapokon keresztül ádáz harcot vívott a pap-politikusok ellen, most az őt is támogató és hitét részben megtestesítő szervezet, nem egy, hanem két papot indít egy politikai funkcióra.

Mit is mondhatnék. Ilyen a világ biztos, vagy csak a kis szeletke, amit én látok belőle.

100. bejegyzés amiről nem illik

2009-03-01T12:59:00.004+02:00

Batkamanó: én bent vagyok csak elbújtam

Timo: jaj nem tudom hol van a konferencia

Batkamanó: :)

Batkamanó: én sem

Timo: akarsz összeesküvés elméleteket?

Timo: http://www.postaimre.tk/

Batkamanó: miért

Timo: http://video.google.com/videoplay?docid=-2042748610088709917

Batkamanó: föl kell menni az actionsba

Batkamanó: a főmeszindzser ablakban

Timo: te ezen a képen zsidókat vagy cigányokat irtasz?

Batkamanó: a munka hőse vagyok teeeee

Timo: az nem egy gépfegyver a kezedben?

Batkamanó: nem

Batkamanó: az egy pikámer

Timo: porszivó?

Batkamanó: avagy légkalapács

Timo: egy pikámer?

Timo: az a cucc, amivel a betont feltöröd?

Batkamanó: igen

Batkamanó: hallode timoci

Timo: mondd batuka

Batkamanó: te most antiszemita lettél vagy mi a fene

Timo: dehogyis

Timo: csak éppen erről hallgatok egy adást

Timo: hogy egyre többen mondogatják (az összeesküvők közül)

Timo: hogy a magyar politikát kívülről iranyítják

Timo: és hogy valamelyik magyar kisvárosban izraeli hadibázis van

Timo: és én annyira vagyok összeesküvő

Timo: hogy bár a zsidót, mint nép nagyon kedvelem

Batkamanó: ok

Batkamanó: erről az index készített egy riportot

Timo: azért tudom, hogy nagyon sok közük van a világ eseményeihez

Batkamanó: nézd meg

Batkamanó: mármint a hadibázisról

Timo: linkeld

Timo: "a parasztok a magyarság gerince"

Batkamanó: http://index.hu/video/2009/03/12/izraeli_katonakat_kutattunk_taborfalvan/

Timo: bárcsak lenne több paraszt

Batkamanó: :)

Timo: "magyarországnak annyi." ezt mondja a fiú

Timo: de ezt én is tudom

Batkamanó: ja

Batkamanó: igen

Batkamanó: ha a süketek megválasztják gyurcsányt aztán meg orbánt

Batkamanó: nekik annyi

Timo: "a ferihegyen a moszad képzi ki a magyar katonákat"

Batkamanó: fasza

Batkamanó: :)

Timo: azért az is jó, hogy nem vagyunk igazi magyarok

Timo: :)

Batkamanó: miért nem?

Batkamanó: mármint hogy pannon magyarok?

Timo: mert magyarországon olyan izé van

Timo: ami nekem nem szimpi

Timo: :)

Timo: hallgatom reggelente a napkeltét

Timo: és komolyan, jobban élvezem az autonómia fölötti hisztériát itthon

Batkamanó: :)

Batkamanó: hogy az mennyire nevetséges

Batkamanó: önkormanyzat - self government -autoguvernare

Timo: micsoda?

Batkamanó: szánalmas

Timo: "Abban az esetben, ha Izraelt külső agresszió érné, mely veszélyezteti az ott élő zsidók életét, Magyarország 500.000 zsidó befogadását vállalja, állampolgári jogokat adva a befogadottaknak. Hasonló megállapodások értelmében Németország további félmillió, Lengyelország pedig 100.000 Izraeli állampolgár befogadására tett ígéretet az ott elhangzottak szerint. Megjegyzem, ezzel szemben Németország a zsidók bevándorlásának korlátozásáról döntött 2006 júliusában."

Timo: rólunk nem mondanak ilyent

Batkamanó: sucks

Timo: ha romániát valami agresszió érné, akkor a rommagyarokat befogadnák vajon?

Batkamanó: valamivel el kell ütni az időt, ha már mindegyik szociális segélyen él

Batkamanó: nem?

Timo: ?

Batkamanó: a magyarok ''mind'' szociális segélyből élnek

Batkamanó: valamivel agyon kell ütni az időt

Timo: :)

Batkamanó: kitalálnak mindenfélét és arról beszélgetnek

Batkamanó: a valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert

Timo: hát a zsidó volt eddig a kedvenc témájuk

Batkamanó: mondta volt valaki

Batkamanó: ezek bírják

Timo: most jött a cigánykérdés

Timo: úgyhogy most már két kedvenc téma van

Timo: "mindenki aki vezető pozícióban van, az zsidó. nem kicsit, hanem nagyon."

Batkamanó: vagy cigány

Timo: vannak nagyon zsidók és kevésbé zsidók

Batkamanó: mert orbán cigány

Timo: nem. nem

Batkamanó: ilyen névvel, hogy Orbán

Timo: a cigánynak alacsony az IQja

Batkamanó: csak cigány lehet valaki

Timo: és buták

Batkamanó: de tudnak dugni

Batkamanó: szaporodni

Timo: igen

Timo: "magyarország az új izrael"

Batkamanó: király

Timo: "csomagban adják a lakásokat"

Batkamanó: és kik lesznek a palesztinok

Batkamanó: ki lesz jasszer arafat

Batkamanó: :)

Batkamanó: ?

Timo: "6, A nemzeti irányultságú kisebb pártok, valamint civil szervezetek

működésének ellenőrzése, korlátozása, és megszüntetése."

Timo: a palesztinok a cigányok lesznek

Timo: az nyilvánvaló

Batkamanó: akkor úszítsuk őket egymásnak és elmúlt a probléma

Batkamanó: Alien vs Predator mintájára

Batkamanó: Zsidók vs Cigányok

Timo: szerintem a zsidók fognak nyerni

Timo: de a cigányok fognak szülni utánpótlást

Timo: és ki fog alakulni a legdurvább népcsoport

Timo: a zsidány

Batkamanó: a románok már most is úgy hívják őket, hogy jidani

Batkamanó: ezek a románok tudnak valamit

Timo: kit hív így?

Batkamanó: a zsidókat

Batkamanó: jidani

Batkamanó: szal a zsidányok okosak és szaporodnak is

Timo: igen

Batkamanó: ezért veszélyesek

Batkamanó: ujuj

Timo: picit sötétebb bőrűek

Timo: nagyon veszélyesek

Timo: mert nem szeretnek tisztességesen dolgozni

Timo: szóval csalni és lopni fognak, de nagyon nagyon gazdagok lesznek

Timo: es mi akkor már románok leszünk

Timo: úgyhogy megszűnik a magyar nép

Batkamanó: én nem

Timo: te halott leszel

Timo: a gyereked lesz román

Batkamanó: te is

Timo: igen, nekünk meg jó

Batkamanó: a gyerekem se lesz román

Batkamanó: nem szabad neki

Timo: mi még himnusszal az ajkunkon halhatunk meg

Batkamanó: kitűnő

Timo: nem fogsz tudni semmit tenni ellene

Batkamanó: hol sírjaink domborulnak unokáink leborulnak és áldó imádság mellett mondják el szent neveinket

Timo: na ez az

Timo: hogy már csak a sírjainkon lesznek magyar nevek

Timo: vegünk van batu

Batkamanó: ok

Batkamanó: most hova szarjak

Batkamanó: ?

Batkamanó: szerintem a székelyek nem adják fel

Batkamanó: mert ők olyanok mint a fenyő

Batkamanó: inkább eltörik, de nem hajlik meg

Batkamanó: miccolsz

Batkamanó: ?

Batkamanó: én inkább székely leszek, mint román

Batkamanó: te?

Timo: szeretnél székely lenni?

Timo: én megengedem

Batkamanó: inkább mint román

Timo: de vannak székelyek akik azt mondják, hogy a székely egy életforma

Batkamanó: a fekete is jobb mer az biztos nem román

Timo: egy magatartás

Timo: azt nem lehet csak úgy átvenni

Timo: nő nem akarsz lenni?

Batkamanó: kell hozzá székelykapu meg juhok meg sok sok fenyőfa?

Batkamanó: Nő?

Timo: igen

Batkamanó: miért?

Timo: inkabb nő, mint román?

Batkamanó: :)

Batkamanó: nem

Batkamanó: inkább székely

Batkamanó: az romantikusabb

Batkamanó: ott álni a havasok ormán

Batkamanó: fújja a szél az orcámat

Batkamanó: körülöttem legelnek a birkák

Batkamanó: cucc

Batkamanó: este az esztenában egy kis kufirc

Batkamanó: az asszonnyal

Timo: értlek

Batkamanó: a jászolban

Timo: ez a székely sztereotip?

Batkamanó: magyartanárnőnk ezt mondta

Batkamanó: aki ugyancsak székely volt

Batkamanó: de la odorhely

Timo: ezt mesélte? hogy így élnek a székelyek?

Batkamanó: miért

Batkamanó: milyenek?

Timo: szerintem a mócok is így élnek

Batkamanó: lehet összekeverte őket a mócokkal

Batkamanó: kitudja

Batkamanó: lehet zsidó volt

Batkamanó: aki félre akart vezetni

Batkamanó: lehet a moszadnak dolgozott

Batkamanó: pompom tralala

Timo: szatmáron sok a zsidó

Timo: lehet az udvarhelyi származás csak álca volt

Timo: bar udvarhelyen a fidesz énekli az istván a királyt

Timo: és ha magyarország az új izrael, akkor udvarhely az új magyarország

Timo: "brüsszel is tele van idiótákkal"

Timo: ilyeneket hallgatok közben

Batkamanó: mondjuk ez igaz

Batkamanó: ezzel egyetértek

Timo: de az a jó, hogy (más) ötévente, mi félévente lehetőséget kapunk újabb idiótákat küldeni oda

Batkamanó: :)

Timo: "mert mi a birka nép vagyunk"

Timo: "meg vagyunk vezetve"

Timo: "lassan szinte olyan ostobák leszünk, mint az amerikaiak"

Timo: ezt mondja a fülembe a hang

Batkamanó: :)

Batkamanó: az nem lenne rosz

Timo: sőt. ez a hang a minap háromszor elment bevásárolni kaját a nagy autójával

Batkamanó: akkor lenne vagy 2000 dolcsim havonta ha mosogatnék

Batkamanó: egy vendéglőben

Timo: "mert a csőd (ami minden második szava volt kóka legutóbbi beszédének) azt jelenti"

Timo: hogy nincs vásárlóerő és mint ilyen, nincs étel

Batkamanó: timó vigyázz, nehogy megfertőzze az elméd ez a hang

Timo: nincs kocsim

Batkamanó: mert akkor te is zsidó leszel

Batkamanó: vagy amerikai

Timo: és zacskóval irtó hosszú lenne kaját felhalmozni a csődre

Batkamanó: vagy mindkettő

Timo: bár szerencsére a kaufland közel van

Timo: szerintem az amerikai és a zsidó között nincsen nagy különbség

Timo: sőt

Timo: most már a magyar és a zsidó között sem

Timo: és lehet izraelben épp arról beszélgetnek a messengeren valakik, hogy a palesztin és a zsidó között sem

Timo: de ami biztos

Timo: a székely nem zsidó

Batkamanó: formálódik a Washington - Tel Aviv - Budapest tengely?

Timo: úgy tűnik

Timo: nem tudom, csíkszereda be tud-e kapcsolódni

Timo: mert fontos lenne a fejlődés szempontjából

Batkamanó: és csíkszentamás?

Batkamanó: az nem jelent semmit

Batkamanó: s Zsögöd

Timo: csíkszenttamáson szerintem az új telaviv-budapest-washingtoni katonai bázis fog megvalósulni

Batkamanó: meg Kászonjakabfalva

Timo: zsögöd. hm.

Timo: a kászoniakkal nem foglalkozunk. vesszenek

Timo: de újabban vacsárcsi és zsögöd is nagyon érdekel

Timo: úgyhogy szerintem előszőr is teremtsük meg a székely autonómiát

Batkamanó: jó

Timo: kovászna, hargita megyék és maros megye fele. amelyik fele jobban székely

Timo: s akkor ennek legyen csíkszereda a fővárosa

Batkamanó: hat nap alatt teremtette az úr az eget és a földet, a hetedik nap megpihent

Timo: szerintem

Batkamanó: és 2OO9 ben megteremtette a székely autonómiát

Timo: mert udvarhely és sztgyörgy nem lehetnek

Timo: és akkor a tengely úgy lesz hogy tel aviv-budapest-washington-csíkszereda

Batkamanó: értem

Timo: és akkor mehetsz székelyföldre is 2000 dollárért tányért mosogatni

Batkamanó: kitűnő ötlet

Timo: s utána kivillamosozol a jászolba és kufircolsz az aszonnyal

Batkamanó: remek

Timo: akkor nem fogunk teljesen elveszni

Batkamanó: már csak azt a pár száz évet kell kivárni

Timo: van még remény e maroknyi kis nép számára

Timo: megyek és kitűzök egy kokárdát a laptopomra

Batkamanó: en meg odateszem a teavizet

Timo: remélem pirosfehérzold az edény

Batkamanó: a coup of tea?

Batkamanó: hát nem

Timo: cup

Timo: igen, kérek, köszönöm

Batkamanó: egy mikrohullámú sütő és a csésze

Batkamanó: milyent?

Batkamanó: van hűlés ellen

Timo: mi a választék?

Timo: olyan nem kell

Batkamanó: van gyomorbántalmak ellen

Batkamanó: van kamilla

Timo: a cigányprobléma ellen nincs?

Batkamanó: és van hárs is és van egy teakeverék, aminek az a neve hogy sweet dreams

Batkamanó: a teekanne tol

Timo: a hárs jó

Timo: hárs teát kérnék.

Batkamanó: az hol szokott fájni?

Batkamanó: a czigány probléma hol szokott fájni neked

Timo: nekem konkrétan a tévé képernyőjén szokott fájni néha reggelente

Timo: de szerencsére az egy gombnyomás kérdése

Timo: úgyhogy nem is kell rá tea

Timo: szerinted kitehetem ezt a beszélgetést a blogomra?

Timo: mint 101ik bejegyzés?

Batkamanó is typing a message.

Batkamanó: felőlem

Timo: magyar karakterekkel, nyilván

Timo: akkor jó.kiteszem. úgyis olyan hosszú lesz, senki nem olvassa el.

Timo: és aki igen, az fenyegetni fog. de csak a zsidók, mert a cigányok irástudatlanok.

99. bejegyzés az önkontrollról

2009-02-19T00:42:00.003+02:00

Azt mondta Z. ma este rólam, hogy micsoda csodálatra méltó önkontrollom van és ha valamit elhatározok, akkor azt véghez is viszem. Példázta mindezt azzal, hogy ha nekikezdek (enedjére és lassan kezdem azt hinni, hogy az egész életem átalakult egy nagy és meddő harctérré a kilók ellen) egy 9O napos ultra-szuper-csúcs fogyó tisztitókúrának, ami alatt nem szabad alkoholt fogyasztani, akkor én azt be is tartom, illetve, ha én szeptember 28-án éjszaka elszívtam az utolsó slukk cigim, akkor én azóta egyszer rá nem gyújtok. Jogos lenne a kérdés, hogy ha se pia, se cigi és a szex is csak alkalmi, akkor mivégre vagyok e földön, de én igyekeztem magamnak sok potló tevékenységet találni. Amire nem jöttem rá egészen ma estig, hogy mindezek a potló tevékenységek egyetlen főtevékenységben összpontosulnak, és ez a beszéd. Végtelen sokat bírok beszélni és ami ennél is borzalmasabb, hogy legtöbbször élvezem is. Gyakorlatilag élvezem hallgatni magam, mintha valami izgalmas rádióműsor lennék. Megáll az eszem.
A mai reveláció fő okozója, teljesen tudatlanul egy kedves fiú. Nem is kedves, inkább érdekes. Nem, nem érdekes, mondjuk inkább értelmes. Vagy nem is annyira értelmes, mint egy ismeretlen ismerős. Akiről sokat hallottam, soha nem láttam, és aki – velem egyetemben – azért lett a kocsmába rendelve, hogy megismerkedjünk. A fenti sorok ékesen bizonyítják, hogy mennyire sikerült megismerkednünk. Míg néhány óra leforgása alatt sikerült megtudnom róla, hogy magyarországi, teljesen otthonosan mozog vidékünkön és köreinkben, ismeri a pincéreket a kocsmából, leginkább unicumot iszik, valami projekten dolgozik éppen, akar kocsmát nyitni, talán fog dolgozni kocsmárosként és van egy piros és lapos mazdája, addig ő megtudta rólam a következőket: mivel foglalkozom, épp min dolgozom, hogyan ismerkedtem meg a közös barátunkkal, mióta járok a pasimmal, ki a pasim, mikor fogok együtt élni vele, hova valósi a főnököm, milyen tevékenységeket folytatok a munkahelyemen kívül, hány munkacsoportból áll a diáktáborom, mikor lesz a félsziget, hogyan fog működni egy másik projekt, amin épp dolgozom,pontosan hány településbe fogok elmenni a hétvégén, milyen autót fogok vezetni, mikor érkezem haza, milyen képzést fogok tartani, milyen képzésen vettem részt, hány órába tellett, amíg kidolgoztam a diáktábort és hogyan pályáztam meg, hova valósi vagyok, minek öltözhetnék a szombati farsangi buliba, hol lesz a farsangi buli, végül milyen jelmez mellett döntöttem, mit gondolok az amerikai társadalomról, hogy értem az angol beszédet, milyen filmeket kedvelek, milyen magazinokat olvasok, mi a véleményem a magyaroszági magyar és a romániai magyar viszonyról, hogyan aláztam magam porig sok órányi bor után egy kamera előtt, hogyan vélekedek egy rendezőről és annak darabjairól, mit hallottam egy előadásról, mit veszünk ajándékba, melyik karakterrel azonosulok a sex and the cityből, mi a cipő márkák királya, mennyire értek az autókhoz (sajnos, érintőlegesen még ez is kiderült) és ennél a pontnál már tíz perce álltam kabátban, sálban, kesztyűben, lógtak rólam a szokásos táskák és még mindig beszéltem. Az önkontroll két lábon járó paródiája vagyok, egy karikatúrája vagyok önmagamnak, gyakorlatilag egy nagy mozgó száj vagyok. Iszonyú.

98. bejegyzés az ellenállásról

2009-01-22T22:37:00.001+02:00

Kissé keserű ellenérzés alakult ki bennem az utóbbi időben a felnőttekel szemben. Képmutatás lenne azt mondani, hogy ennek semmi köze nincs a szüleim ál-válásához, de nem kívánok minden hibát rájuk hárítani. Próbálom megfogalmazni magamnak, hogy mit értek a felnőtt alatt, amikor tiltakozom ellenük, mert ez a mindig-gyermek-maradok-mert-addig-szép-az-élet-és-micimackót-ragasztok-az-egyetemi-mappámra-és-én-sosem-akarok-felnőni című tanult nyáladzás nyilván nem az én kenyerem. Szeretem, hogy van felnővés és van felnőtt kor és vannak tapasztalatok és élethelyzetek, amik után el lehet mondani, hogy akkor most felnőtt vagyok. A saját szótáramban az számít felnőttnek, aki úgy hoz meg egy döntést, hogy tudja annak következményeit és vállalja is azokat, anélkül, hogy olcsó felmentésre számítana. Nyílván, ebbe az értelmezésbe mindenféle korhatár belefér, mégis olyan értelemben szeretem magam elhatárolni a felnőttektől, hogy bár igyekszem tudatos és felelősségteljes döntéseket hozni, azért rengeteg élmény hiányzik az életemből, amelyek kipróbálása nélkül ugyancsak nagyképűség lenne úgy csinálni, mintha minden lehetséges szituációban tudnám a helyes választ. Azt hiszem az élettel szembeni alázatosság is csak a felnőttek kiváltsága lehet.
Azért haragszom a felnőttek azon csoportjára, amelynek tagja még nem vagyok, mert néha erőszakkal is át akarják adni az élményeiket és a tapasztalataikat. A rossz élményeiket és a rossz tapasztalataikat. Feltételezem, hogy a felnőttéválás folyamata tele van egy csomó kellemetlenséggel, amelyek nagyon hamar oda juttatnak, hogy egy csalódott, megkeseredett, cinikus életképet alakítsanak ki. Nem próbálom megkérdőjelezni az életkép valósságát, mert az élet bizonyosan egy szomorú, sötét hely, csakhogy attól halad tovább és fejlődik és alakul és nevel minket, hogy mindig vannak naiv fiatalok, akik valamilyen hitvilág alapján próbálnak működni. Én nem hiszem, hogy bármilyen felnőttnek joga lenne ezt a hitvilágot szétzúzni, elvenni, bebizonyítani, hogy falcs és hogy a végén úgyis csak a csalódás vár ránk. Az nem lehet egy tudatos és felelősségteljes döntés a részükről, amikor lassanként elmesélik nekünk az apró hazugságokat, amire épült az életük, a csalódásaikat emberekben, a munkahelyi kudarcaikat, a tönkre ment házasságukat, a szeretet nélküli családjaikat és a tetejében még jól megfűszerezik azzal, hogy ez az életed gyermekem, hogy egész nap gürcölsz a megélhetésedért, lassanként lesz autód és talán lakásotok, de inkább, jaj miből lesz lakásotok, úgysem lesz sosem, aztán a főnökök mindig rosszak és gonoszak, mert csak kiszipolyozni akarnak, a férjed 5O évesen elhagy egy fiatalabb nőért és te ott maradsz a gyermekekkel, és így tovább. Valóban szükségünk van a sikeres élethez ezekre az információkra? Ha mindezt magunkévá tesszük, akkor nemcsak sikeres életünk nem lesz, mert már azelőtt lemondtunk róla, mielőtt még valami is kiderülne, de ráadásul még beépül a mindennapi szókincsünkbe és a néhány évvel fiatalabb testvérünknek és barátainknak kezdjük ugyanezt mesélni. Talán durva az összefüggés és erőltetett, de valamennyi kapocs csak van aközött, hogy milyen „életbölcsességeket” kapunk a felnőtteintől és mennyit aktíválunk gyermekkorunkba szervezetekben, csapatokban, kisközösségekben. Ha nem arra épül az életünk, hogy a puszta létezésünkkel hatalom van a kezünkben, hogy valamit megváltoztassunk, akkor mi motivál a reggeli ébredésnél? Pusztán a túlélés? A felnőtteknek semmi szép nem történt az életükbe? Nincsenek történeteik arről, hogy miket csináltak együtt a barátaikkal, hogy mit láttak a kirándulásokon, milyen érdekes emberekkel ismerkedtek meg, mit tettek minden nap, hogy csak egy kicsit is jobban éljenek?
Többet segítene a mi felnőttéválásunkban is, ha nem úgy házasodunk, hogy majd úgyis elválunk, nem úgy tervezünk, hogy majd úgyis szegényen fogunk élni, nem úgy dolgozunk, hogy majd úgysem értékeli senki, nem úgy szeretünk, hogy majd úgyis megcsalnak és nem úgy segítünk másokon, hogy majd úgysem hálálja meg senki.

A pátoszos hangvételért elnézést kérek, még magamtól is.

97. bejegyzés a titkokról

2008-12-10T15:11:00.000+02:00

7ről pontosabban, mert ennyit kért kis n és velősen kérte.

1. 12 éves koromig szoptam az ujjamat

2. 11 évesen loptam egy plüssmurkot a balatonon egy utcai árustól

3. hiszem a világot mozgató hatalmat

4. nagyon kevés embert szeretek annyira, amennyire mutatom

5. szeretem a nedves lépcsőház illatát

6. hajlamos vagyok bizonyos fajta fajgyűlöletre

7. voltam két napos pszichoterápián

Továbbdobom, ha még lehetséges: Gada, Supersheep, Tihamér, Réka, Mőce

96. bejegyzés a családfáról

2008-11-07T17:16:00.004+02:00

Férfi vagyok és csíkvacsárcsii. Ez volt a két legsúlyosabb információ, amit ma megtudtam, de a férfi az tarolt.
Iwiwen kaptam az értesítőt, hogy a vacsárcsi góbék nevű csapat a webvidéken elvégezte az egyik feladatát, amiben fel kellett kutatni a falu legrégebbi családfáját és kiderült, hogy kézen közön egy Kovácsnak vagyok a leszármazottja. A testvérem is természetesen, apukám, nagynéném és nagymamám. A többiek csak úgy beházasodtak a környék egyik legrégebbi családfájába.
275 személy van feltűntetve a családfán, Kovács Gáspárral és gyermekeivel foglalkozik, majd a gyermekek gyermekeivel és így tovább. Feltételezem, ez egy hagyományos módja a családfák készítésének. Kovács Gáspár, felesége ismeretlen, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Lajost, aki nejéül vette Fodor Erzsébetet, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Bertát, aki az én dédnagyanyám. Kovács Berta, akit nejéül vett Máthé Dénes, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Máthé Rózálát, aki az én mélyen szeretett Rózsikamamám (volt), akit nejéül vett Veres Sándor, nem született számos gyermekük, csak kettő. Már nagyon közel vagyunk hozzám, akiről jelen írás valójában szól, mert a két gyermekük közül az idősebbik és egyben hímnemű az én ugyancsak mélyen szeretett apám. Akinek született szintén két gyermeke és attól félek, hogy ennél a pontnál a családfa készítők összerezzentek, letették a tollat és azt mondták, hogy ami ezután következik, azt ők be és le nem írhatják. Nevezetesen, Veres Csabának, akinek a neve említéséig jól halad a család nemi megoszlása, szégyenszemre két leánygyermeke született. Idősebbik lévén, a készítők nálam próbálták a csorbát kiküszöbölni és így lettem én a 275 fős család egyetlen hímnemű lánygyermeke. Akinek esetleg nincs kedve végigolvasni a családfa alakulását (pedig lenyűgöző munka), annak felfedem a titkot: kék dobozban vannak a hímnemű családtagok, rózsaszín dobozban vannak a nőnemű családtagok. És én egy kékbe kerültem bele. A tetejébe a Timo egy északi férfinév, mégha én ékezettel is írom. Mindennek a tetejében a vezetéknevünk is holmi alakuláson esett át, mert nagyapám Veress, apám Veres, nagynéném Veress, mi (húgom és én) Veresek vagyunk. De a nemi identitáshoz fűzödő zavarhoz képest ez szinte semmi port nem kavart a lelkivilágomban.

Mielőtt félreértesekre kerülne sor és a készítők, rajongók, szervezők, stb. körében felmerülne a kétség a családfa iránti legőszintébb rajongásommal szemben, kihangsúlyoznám, hogy valóban csodásnak tartom és iszonyúan tetszik, ha nem lennék benne, akkor is, az ötlet is, a kivitelezés is, de nem tagadhatom, hogy az a számtalan poén, amit barátaim körében el kellett viselnem férfias megnyilvánulásom miatt enyhén levesz a rajongás éléből.
Szerintem ez az információ felér 7 titokkal, de mindenképp fogok reagálni kis n labdájára.

95. bejegyzés a kultúráról

2008-10-21T20:25:00.004+02:00

A West Wing talán egy kicsivel jobb, mint a House, bár elismerem, nem ugyanaz a kategória és a 30 Rock jobban kigúnyolja és megmocskolja az amerikai társadalmat, mint Heller a Gold a mennybe megy-ben. És az amerikai társadalom szempontjából a West Wing igazán a 30 Rock-kal kiegészítve a legjobb, megsegítve egy kis Állati elmékkel. És még mondja azt valaki, hogy felületes vagyok.

94. bejegyzés az apróhirdetésről

2008-10-02T09:30:00.003+02:00

Kedves, szőke, átlagos fizikai és szellemi adottságokkal rendelkező, szemüveges, végtelenül érdeklődő, könnyen alkalmazkodó alig 26 éves fiatal nő keresi azt a hasonlóan értelmes, humoros, érdeklődő, autóval rendelkező, vidám társat, akinek lenne kedve és ideje október 26ig bármelyik hétvégén Bécsbe utazni a Cirque du Soleil Varekai című, kiemelkedő előadását megtekinteni. Részletek itt: www.cirquedusoleil.com, illetve kommentbe ezen blogon. Fényképes levelek előnyben. Jelige: cirkusz az egész világ, bohóckodjunk benne együtt.

93. bejegyzés az élményekről, 2. rész

2008-10-01T15:19:00.000+02:00

Mőce jelölt a kreatív blogger díjra, amit már hamarabb észrevettem, mint ahogyan ezt a bejegyzést írom és egyáltalán nem volt valami kedves gesztus a részemről, hogy szóra sem méltattam, de nem bírtam magam rávenni az írásra. Sőt, az utóbbi időben blogot sem olvastam. Köszönöm a jelölést, nagyon jól esett, mert a történt, hogy amikor ez a dolog elkezdődött, akkor azt hittem, hogy ez valami nagyon elitista cucc és csak a legjobbak lesznek jelölve és akkor kissé keserű volt a felismerés, hogy még egy mákos megemlítésre sem vagyok való. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen mindenki lett jelölve, aki valaha egyetlen internet alapú, publikus oldalon egy szót is leírt, így még szörnyűbb lett az érzés, hogy még így sem jutok eszébe senkinek. S akkor Emőke tulajdonképpen visszaállította az önbecsülésemet. De az elvárásoknak nem felelek meg, mert most már igazán nincs értelme (és kedvem sincs) kirakni a szabályokat, egyet megszegni közülük és újabb jelölteket állítani, főként, hogy talán már nincs is újabb.

Van jegyem a CFR meccsekre. Nem azért, mert annyira rajongó lennék, vagy annyira sznob, hanem mert van egy elméletem. Arról szól, hogy vannak dolgok, amikről lemaradtam, mert nem adott korban születtem (queen koncert, diákok felkelése párizsban, bár nem vagyok ez a forradalmi típus, az első ford piacra dobása, pink floyd koncert, az első holdraszállás, világháborúk, bár háborúzós fajta sem vagyok, és így tovább) és akkor most történnek dolgok abban az adott korban amelyikben élek és elérhető közelségben. Ilyen a Bajnokok Ligája, meg a Cirque du Soleil előadások, meg a Bodies kiállítás, meg egy csomó koncert meg na... itt is folytathatnám. S akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak és majd később sajnáljam. Természetesen ez csak olyan történésekre igaz, amelyek érdekelnek is, és ezeket a meccseket úgyis megnézném a TVben.

A hétvégét Déva határában egy kabanában töltöttem. Huszonnégy középiskolásnak tartottam összerázó tréninget. Szervezőkkel, résztvevőkkel beszélgettünk mindenféle magyar kérdésről. Én egyébként is nagy melegséggel viszonyulok a szórvány, parciumi magyarokhoz, tehát engem könnyű elbűvölni, mégis érdekes tapasztalat volt. Ahogyan ők látják a székelyeket és a románokat, hát az még maradványaiban sem hasonlít ahhoz, amit mi gondolunk magunkról és a többségről. A középiskolások között egy nem volt olyan, amelyik egy félperces összefüggő szöveget elmondott volna csak magyar szavakkal, egymás között többnyire románul beszélnek. Ők nem az anyanyelv művelésében mérik a nemzeti identitásukat, míg pl. számomra ez az egyetlen értékes mércéje a magyarságomnak. Számukra az egyház és az RMDSZ biztosítja azt az összetartó erőt, aminek köszönhetően elérik, hogy magyar fiatalok összegyűljenek, vagy diáktanácsot indítsanak be, stb. Számomra az egyház, vagy valami politikai párt max. egy kocsmaasztal körüli beszélgetésre jó, ahol a csendet esetleg ki kell tölteni. Izgalmas volt (újból, mert már régóta foglalkoztat) a felismerés, hogy mennyire halovány elképzelésünk nincs arról, hogyan él és gondolkodik a romániai magyarság. És ez enyhén szólva is ironikus és arrogáns.

Politikai filozofálgatást tartottam magamnak, ami arról szólt, hogy a politika valahogy olyan izgalmasan alakult az évszázadok alatt, hogy gyakorlatilag összetételében, működési alapelveiben, felépítésében, vezérlő gondolataiban kizárja a velejéig értékes embereket. A politika elsősorban a középszerű értelmiségnek való. Annak a fajtának, amelyik olyan a politikában, mint az ideális nő a párkapcsolatban. Jól néz ki, nem buta, egyáltalán nem az, van humora, néha vannak megvillanásai, de alapvetően egy alapértelmes ember, kedves, bájos, gondoskodó, társaságban meg lehet vele jelenni, mert nem hoz szégyent a férfira. Ilyen a jó politikus is. Értelmes, közepesen művelt és közepesen világlátott. Értékrendje közepes és a jó és rossz közti határvonalat még az egyéni etikusság határán belül tudja mozgatni fel és le. Nem rosszindulatú és valahol van egy réteg az agyában, amiben valóban valamilyen közösségért kíván tenni. Nem, nem ilyen magasztos megfogalmazásban. Mondjuk azt, hogy aktív fajta, bizonyos dolgok zavarják és úgy érzi, hogy megvan benne a képesség, hogy azokon változtasson. Kissé korrupt és kissé korrumpálható kell legyen. Mondjuk annyira, amennyit még bele lehet tuszakolni a lobby és a szívességtevés kategóriáiba. Ezek a dolgok általában kampányban derülnek ki a legjobban. A jelölteken. Kik és miért lesznek jelöltek? És hogyan kampányolnak? Természetesen a támogató pártjukon belül, annak szabályait betartva.
És a kampányban még azt szeretem (a kampányidőszakon kívül eső cikkek, szórólapok, talk-showk és interjúk mellett), hogy lesznek feljavított utak, bicikliutak, szeméttárolók, iskolafelújítások, csomó jó dolog. És az is klassz, hogy ebben az évben volt már kettő, most lesz még egy és jövőre még egy, úgyhogy sok, gyors fejlődésnek nézhetünk elébe.

92. bejegyzés az élményekről, 1. rész

2008-10-01T15:05:00.000+02:00

A görögországi nyaralás egyik fő tanulsága az volt, az erdélyi magyarságunk, mert miért is lenne romániai, annyira fontos, pótolhatatlan, felbecsülhetetlen, megmagyarázhatatlanul értékes, hogy a legszerencsétlenebb, kézzel, lábbal angolul magyarázó utolsó görög faluban utcát seprő állampolgárnak is büszkén el kell magyaráznunk, hogy igaz, hogy mi romániából jöttünk, but we are Hungarians. Majd fölényesen továbblépünk, és legyintünk, persze, ezek a bunkók, ők sem értik. De mi mindig elmondjuk és kihangsúlyozzuk. Ettől szebben süt a nap és barnábbra sülünk. Másik tanulság az volt, hogy az iwiwre azért nem tehetjük ki a keresztúri kocsmában keszült képünket, mert ott már vannak képek Barcelonából, Párizsból, Liszabonból, Prágából, Krakkóból. És az hogy nézne ki. Szóval, a héten keressétek az iwiw adatlapomat, mert antisznobista kampányt indítok a saját képeimmel.

A konzulting a legitimizált lopás non plus ultra formája.

Barátaim utálják a magyarországiakat. Még egyikük sem magyarázta meg, hogy miért, de utálják őket. Azt mondják, hogy azok a geci táposok, pfúj, a múltkor is ott ülünk békésen a vendéglőben, esszük a miccset muraturával, hát jön egy busz tele tápossal, leülnek és ott nyávognak az asztalnál. És ettől a barátaim idegesek lesznek. Én meg vitatkozom velük, hogy vajon miért foglalkoznak azzal, hogy más ember hogyan beszél. És miért van ez a nagy ellenkezés a táposokkal szemben? Hát ők nem egy másik ország állampolgárai, akik úgy élnek, úgy beszélnek, úgy esznek, úgy isznak és úgy buliznak, ahogyan csak akarnak? És nem értem, mi ez a nagy roham, hogy állandóan hasonlítjuk egymást. Meséli egy barátom, hogy székely ember a magyarországi kollégiumban nem tudta, hova valósi a szobatársa, hát mondta neki: ideadod, kérlek, a borkán zakuszkát a karoliferről? És a szobatársa odaadta, hát világosan kiderült, hogy csakis erdélyi lehet. Na de, mi van, ha véltelenül vajdasági, vagy felvidéki lett volna és nem érti? Hülye táposnak titulálták volna?

Kiváltottam a diplomáimat, aminek értelmében van egy akkreditált projektmenedzser diplomám és van egy magiszteri kulturális menedzser diplomám. Az elsőt kilóra adják, a második ellenben elég ritka, mert vagy 3 évfolyam végzett összesen ilyent. Szóval na.

Lett PFAm. Nem tudom mi ennek a magyar megfelelője, persoana fizica autorizata, szoval úgymond legalizáltam magam. Tudok számlázni, nemsokára lesz pecsétem is, úgyhogy ha valaki meghív képzést tartani, akkor tudok számlát adni neki.

Szakítottak a szüleim. Ez így legjobban megfelel a valóságnak, csak épp nem ezt a kifejezést szokták használni. Jobbat nem tudok, mert nem váltak el, anyukám elköltözött, a belvárosba (sic! mert Csíkról beszélünk és mert eddig a kert-sic!-városban laktunk) egy klassz háromszobásba, most bútorozzuk. Apukám átalakítja épp a családi házat, két különálló szint lesz. A történet egyik nagy érdekessége volt, hogy mivel én ilyen kibeszélős vagyok, hát különböző társaságokban elhangzott már ez a dolog. És az derült ki, hogy tíz családból nyolcan végigmentek ugyanezen, csak hát nem beszélünk róla, mert a házi szennyes, stb. Vagy mert szégyellik. De ettől még létezett a jelenség és a legtöbb közeli és távoli barátomról kiderült, hogy átestek már hasonló családi élményeken. Persze, így megnyílnak, ha egy valaki „hülyét” csinál magából azáltal, hogy beszél róla, úgy kiderül a többiről is. Ilyen ez.

Megbukott a tőzsde, én is vesztettem rajta, hát ezért személyes ügy. Meg azért is, mert – nagyon, nagyon gonosz vagyok – ez kissé hazavágja az ingatlanpiacot, a spekulánsokat és az összes olyan vállakozót, akik a nagyon sok pénzüket tömbházak felhúzásába fektették, amelyek már a tervezőasztalon elfogytak, aztán vannak családok, akik 2OO6 óta várják a lakásukat és vannak családok, akik fizetés után egy félévvel beköltöztek, majd újabb félév múlva költözhetnek is ki, mert omlik rájuk. Szóval, egyáltalán nem sajnálom az ingatlanpiacosokat, és ha még gonoszabb vagyok akkor a multinacionális építkezési cégeket sem sajnálom, főként azokat nem, akik pl. Rotschild csoportba tartoznak (imádom az összeesküvés elméleteket).
Folytatódik....

91.bejegyzés a szakításokról, kapcsolatokról, viszonyokról

2008-08-09T17:34:00.001+03:00

Kezdem egy kis ezoterikus felvezetéssel. 2008 a Jupiter éve. „Asztrológiai szempontból Jupiter a bőség és növekedés, ugyanakkor a belátás ás felismerés bolygójaként ismert, hisz ellenfele a Szaturnusz, a határok és korlátok szimbóluma.” Eképp Jupiter éve egyben a nagy vátozások éve is, amikor nemcsak sosrsszerű találkozásokra, hanem sikeres üzletkötésekre, nagy megvalósításokra is sor kerülhet. A horoszkóp ingoványos talaján egyensúlyozva említeném, hogy Jupiter a Nyilas jegy uralkodó bolygója, amely jegynek vezérlő elvei közé tartozik a szabadság, a dolgok közti összefüggés állandó keresése, a magasabb rend által vezérelt életfolyam, az ismeretlennek és az új élményeknek, tapasztalatoknak az állandó kutatása. „Egy reggel, az elhúzodó esőzés idején, a Nyilas jegyében, hét hónapra és gyötrelmes vajúdás után megszületett Sierva Maria de Todos los Ángeles. Olyan volt, mint egy fakó ebihal, és a köldökzsinór úgy a nyaka köré tekeredett, hogy már alig kapott levegőt.” (A szerelemről és más démonokról).

Öten ültünk az asztalnál. Számomra legkedvesebb napszak volt, augusztusi nyárest, amikor már nincs teljes világosság és füllesztő meleg, lágyan fúj a szél, szürkés a levegő és már felgyújtották az utcai lámpákat. Az ötödik ember megérkezése és meglepetésszerű társalgási vágya úgy hozta, hogy az elkövetkezendő három órában a szakításokról beszéltünk. Egész konkrétan az ebben az évben végrehajtott, többéves és sokat ígérő szerelmi kapcsolatok megszakadásáról. Gyors számvetés után szomorúan állapítottam meg, hogy a közvetlen környezetemben 12 párról tudok, akik minimum három éves, de gyakran 5-7 éves (tudok 3O évesről is) kapcsolatoknak vetettek véget. Asztalunknál pontosan négyen ültek ilyenek, és mivel a legrégebbi szakítás is csak januárra tehető, a beszélgetés témája mindenkinek húsba vágó volt. A legfrisebb élmény 11 napos, megrendelt gyűrűvel a háttérben, de van kiöntött házalapnál végetért viszony, összeköltözés előtt, gyermekszülés után, közös cég létrejöttét követően. Az élmény frissesége miatt a beszélgetést főként a 11 napos vezette, minden erejével próbált korrekt és igazságos lenni, ám a frissen szerzett szenvedések miatt óhatatlanul is beleesett a másik fél szavainak többirányú értelmezésébe, saját maga mentegetésébe, a dolgok ilyenformán való alakulásának megértésébe.

Így merült fel a kérdés: Van jó szakítás? Lehet úgy véget vetni egy közös életnek, hogy abból egyik, vagy esetenként mindkét fél ne kerüljön ki a legnagyobb sérülésekkel? Hasonlóan járt barátom meséli, hogy benne a szakítás olyan hegeket hagyott és olyan kiskapukat zárt be, amelyekről már nem hiszi, hogy valaha begyógyulnak, vagy újra kinyilnak. Természetes a reakciója, hiszen egy tervezgetés közepén, váratlanul húztak ki a lába alól minden addigi biztonságot és hagyták magára. Mindenki várja a nagybetűs Időt, hogy megoldja a problémákat, elűzze a fájdalmakat, enyhítse a veszteségeket. Talán abban keresendő minden kín forrása, hogy a közös élet perspektívája pillanatok alatt eltűnik és látszólag semmi nincs, ami pótolja. Másik barátom felháborodottan meséli, hogy a párja arra hivatkozott, hogy már nincsenek lepkék a hasában a kapcsolatukra gondolva. Milyen lepkék? Barátom szerint ez fiúknál legtöbb fél év, lányoknál egy év, másfél. Én nem hiszem, hogy ez egy nemi kiváltság lenne, inkább az a kérdés, hogy mi okozta régebb a lepkéket és miért múlt el. Visszás érdekessége a társadalmi beidegződéseknek és így a fogyasztói magatartásunknak is, hogy programozva vagyunk az élet különböző történéseire. A hagyományos életút pálya abból áll, hogy iskola után egyetem, egyetemen ajánlott megtalálni a párt az életben, előnyős esetben mondjuk utolsó éven, mert addig úgymond „kiéljük” magunkat, aztán lehetőleg egy városban munkahelyet találni és mondjuk úgy két év együttélés után összeházasodni. Kis szülői segítséggel, hitelekkel lakást veszünk, jó esetben az autón már túl vagyunk, és nemsokára gyermeket vállalunk. Minden ami ettől eltér fejtörést okoz. Egy szinte 35 éves férfival beszélgettem. Évek óta nem volt „stabil” kapcsolata, diszkréten és úriasan, de habzsolja az életet. Ő mélyen hiszi azt, hogy bizonyos élményeket a legteljesebb szabadság tudatával kell átélni, hogy amikor a fiatalos lendületen túljutottál, újra tudd élni ugyanazon és új élményeket valakinek a társaságában. Talán lehet ez is egy oka annak, amiért társadalmilag is kedvelt az idősebb férfi – fiatalabb nő viszonya. Válaszkérdésként tettem fel neki, hogy mit gondol ő általánosan a nőkről. Azt mondja, rajong értük, a férfi elengedhetetlen kiegészítője, talán egyetlen komoly problémánk van, hogy megpróbáljuk magunkhoz láncolni a férfit. Nem tudom, hogy igaza van-e, vagy én egyetértek-e vele. Nekem, például, lényegesen erősebb a szabadságvágyam, mint a páromé, ugyanakkor belátom, hogy mind a biológiai, mind a társadalmi óránk hajt. Ezelőtt egy fél évvel nekem órarendszerű elképzelésem volt az életemről. Tudtam hány évesen akarok férjhez menni, hány évesen akarom megszülni az első gyermekem és hány évesen akarom abbahagyni a gyermekszülést, hogy visszakerülhessek a társadalmi körforgásba. És most, erre visszatekintve, valóban úgy látom, hogy ez egy kitervelt lekötése volt egy adott férfinak. Nem arról van szó, hogy esetlegesen ne akadna ilyen, vagy ne lenne partnerem erre a kidolgozott tervre, hanem, hogy mindez azért alakult így bennem és mondjuk még sok ezer nőben, mert ezt tanultuk, ilyen modellekkel és példákkal nőttünk fel. Mert nagyjából be tudjuk határolni az egészséges korosztályt, amikor családot kell alapítanunk, a hozzá tartozó tárgyi bizonyítékokkal (ház, autó, bútorok, évi egy külföldi nyaralás, télen síelés, nyáron tenger, esetenként hétvégi grill party barátokkal), meghatározzuk a viszonyunkat a világhoz, a szabadidőnkhöz, a munkánkhoz, a szinglikhez, az életmódunkhoz. Ebben a tudattalan rejtett tantervbe valóban kegyetlen vágás egy szakítás. Hogy jön valaki ahhoz, hogy letörölje a táblánkat, miért ad nekünk egy szabad, fehér lapot, ahol kezdhetjük újraírni a vágyainkat, tárgyainkat, terveinket, amikor olyan szépen ki voltak dolgozva, pirossal kihúzva a két éves tervek, zölddel az ötévesek, sárgával a tíz évesek. És neki miért van erre szüksége? Ő mit kezd a saját fehér lapjával? Vannak már új tervei, amelyek nem fértek fel a közös táblánkra és ő egyedül újat kezd, amikor mi, fájdalomtól zsibongó ujjal még a ceruzát sem tudjuk megfogni?

Van jó szakítás?

90. bejegyzés a szülővárosomról

2008-08-07T16:11:00.002+03:00

Nagyon rövid bejegyzés. Nem azért mert nem írhatnék róla hosszan, hanem mert csak egy apró kis hírt szeretnék közzé tenni. Hogy értsék az udvarhelyiek, hogy nem lehet ott is jobb, mint Csíkban, mert náluk nem küldenek ilyen üzeneteket az újságba. (sok széles kacaj van most az arcomon).

A Csíki Hírlap lehetőséget teremt olvasóinak, hogy sms formájában kifejezzék problémájukat a várossal és környező falvakkal, a kiszolgálónőkkel, a szemétszállítókkal, a polgármesterekkel, stb. kapcsolatban. És, íme a legjobb panasz.

“A HUSTLER adó kb. hét napból egyet nem „kódolt”! Akkor miért fizetünk? Ráadasul kicserélték BLUE HUSTLERRE. INTÉZKEDJENEK a UPC-sek, mert nekünk középkorúaknak szükségünk van egy kis stimulálásra!! NEM CSAK A 20 ÉVESEKÉ A VILÁG!!!

Ismeretlen”

Én ezúton is maximálisan támogatom középkorú Ismeretlen kérését, nem is tudtam, hogy az UPC csomagban benne van a Hustler adó és ez Csíkban fogható, de amikor a hazaköltözést fontolgatom, akkor ez egy elengedhetetlen szempont lesz.

89. bejegyzés a gyávaságról

2008-07-31T20:51:00.001+03:00

Tele van az életem jelekkel (csukott szemmel fekszem az ágyon, mellettem egy tökéletesen idegen ember meséli, hogy az unokáját a Mikulás hozta), de gyáva vagyok észrevenni őket.

Tele van az életem kísértésekkel (egy kaland nem kísértés, annál nagyobb értékem pedig nincs), de gyáva vagyok megválaszolni őket.

Tele van az életem félelmekkel (nem ismerem fel a határaimat, nem merek lemondani róla), de gyáva vagyok legyőzni őket.

Tele van az életem frusztrákkal (pasik, apám, teljesítményem, társadalmi megítélésem, városok), de gyáva vagyok szembenézni velük.

Tele van az életem kérdésekkel (hol, mikor, kivel, ha vele, jó lesz, ha nem vele, fogom tudni, amikor nem kell), de gyáva vagyok felelni rájuk.

Tele van az életem hiányokkal (ambíció, megvalósítások, önbizalom, jövőkép, célok), de gyáva vagyok pótolni őket.

Tele van az életem pluszokkal (vélemények, álláspontok, naivitás, hit, határok, beidegződések), de gyáva vagyok lefaragni belőlük.

Tele van az életem barátokkal (A, B, C, D, ... Z), de gyáva vagyok törődni velük.

Tele van az életem ellenségekkel (DZ, DZS, X, Y), de gyáva vagyok nem törődni velük.

Tele van az életem kihagyott lehetőségekkel (tanulás, emberek, mondatok, ölelések), de gyáva vagyok nem azzal vigasztalni magam, hogy annak, akkor úgy kellett történnie.

Tele van az életem félbehagyott mondatokkal (...), de gyáva vagyok befejezni őket.

Tele van az életem tapasztalatokkal (ha megbántasz, megmondom, ha megdícsérsz, megköszönöm), de gyáva vagyok élni velük.

Tele van az életem szeretettel (úgy vagy jó nekem, ahogy vagy), de gyáva vagyok kimutatni.

Tele van az életem érdeklődéssel (miért?), de gyáva vagyok kérdezni.

Tele van az életem gyávasággal, de gyáva vagyok szembenézni velük.

88. bejegyzés a zenéről

2008-07-24T14:31:00.002+03:00

Már napok óta fogalmazom és fortyogom magamban az odamondogatós, háborgó bejegyzést a "magyar kérdésről", de most már úgy gondolom, hogy sokkal üdítőbb a zenéről írni. Rékutól érkezett a labda és bár 7 számot kéne feltüntetni, én kitörök a keretből és tízet teszek fel.

Luciano Pavarotti - Volare

Eskobar - Someone new

De Phazz - No Jive

Pink Floyd - High Hopes

Emma Shaplin - Spente la Stelle

Macy Gray - I try

Nina Simonne - Sinnerman

Faithless - Crazy English Summer

Hernando's Hideaway

Marcy Playground - Coming up from behind

Mondanom sem kell, hogy youtube-on mit sem ér és még nagyon sokféle más zene is van, amit szeretek, de most ez a tíz jött be elsőre.
Labda továbbpassz Gada, Supersheep (egy kis fejtörés, hogy mi is legyen az a tíz), Batu, kis n (elér, ha majd visszajössz)

87. bejegyzés az ellenségekről

2008-07-11T13:41:00.002+03:00

Ennek a hétnek a deklarált ellenségei a buszsofőrök, a szemétszállítók és a fölényes emberek.

A buszsofőrök azért, mert valószínűsíthetően titkos földalatti szektába tömörülnek és őrült döbpergésre esnek transzba, ahol minden funkciójukat kikapcsolják, csak a jobb lábuk kell ritmikusan mozogjon, fel, le, fel, le. A bevatási szertartás után beengedik őket a városi dzsungelbe, adnak alájuk egy buszt és onnantól kezdve kontrollálathatatlanok, csak a nagy buszisten tudná megfékezni őket. Te meg egy gyanútlan utas vagy, aki azt hiszed a busz csak egy jármű és a buszsofőr csak egy munkahely és az egész utazási procedúra nem egyéb, mint egy eszköz, hogy A pontból eljuss B pontba. De nem. Ha 40 percet kell utaznod a lakásodtól a munkahelyedig, akkor hamar rájössz, hogy te nem csak egy utas vagy, te egy rendszernek, egy titkos társaságnak vagy a statisztája, ahol a buszsofőr az úr, ő diktálja a ritmus, az ő kénye kedve szerint mozdul előre a busz és áll meg hirtelen, majd megint rángat előre és újra leáll. És ez így megy 4o percig.

A szemétszállítok. Az iroda, ahol dolgozom, és ahova 40 percet kell utaznom egy bájos házban van egy bájos utcában a Györgyfalviban, ami egy bájos negyed. A kis utca tele van kedves, vadonatúj cucc házakkal, kertekkel, fákkal, labdázó gyermekekkel és általában minden egyéb bájos nyári kiegészítővel. Minden háznak van nagy szemetes doboza, abba gyűjti a kis szemeteket, egyáltalán nem szelektíven és ezeket a nagy kukákat minden csütörtök reggel kiteszi a háza elé, hogy majd jön a nagy szemétszállító cég és elviszi. És jön is. Csakhogy a fiatal, egyáltalán nem karrierista fiúk, akik manuálisan beleürítik a nagy kukák tartalmát a cég szemétszállító autójának a konténerébe, nem igénylik a szakszerű munkavégzést, így a beleürítés csak megközelítőleg történik meg, mondjuk úgy en gros-ban. Az en detail része a szemétnek mindenfele száll és röpköd, folyik, préselődik, esik szét a mi kis bájos utcánkban, aminek köszönhetően, ha te a 40 perces utad után, enyhe késéssel érkezel meg az irodádba, mindenfele szétrancsírozott ételmaradékokat találsz az utcán, rothadó bűzt, ami elnyomja a virágzó fák illatát és sepregető lakókat minden ház kapujában. Mondhatnánk, hogy újrahasznosítják a hulladékot, vagy csak inkább újra felhasználják ugyanarra a célra, kidobásra.

A fölényes emberekkel az a baj, hogy a nagyon magasra feldobott labdát csak félig ütik le, mert fölényesek és mint ilyen, lazák. A félig leütött labda semmi jót nem hozhat magával, mert kétségben és így zavarban tartja a feldobót, nem is nagyon sportszerű, ha a játékos felek egyébként is játékos viszonyban vannak. A félig leütött labda vagy elszáll, vagy a hálónak ütközik, de igazán jó pontot nem szerez a leütőnek, még ha esetleg nagy játékos is lenne. Ami a feldobót vigasztalja, az, hogy ő maga sem nagy játékos, tehát örvend, hogy legalább félig leütötték a labdáját.

86. bejegyzés Amerikáról

2008-07-03T12:33:00.003+03:00

Reality showt csinál a Prima TV az életünkből. Hétfőtől kezdődően olyan műsort indít, mely 10 részen keresztül követi 8 romániai fiatal életetét az Egyesült Államokban. Igazán akkor lettem izgatott, amikor kiderült, hogy az egyetemisták pont Ocean Citybe mennek, ahol mi is voltunk.

Ocean City egy borzasztó, kicsi, poros, szűk, amerikai üdülőváros, körülbelül annyi fantáziával, mint egy teve és még annak is vannak púpjai. Kb. 10 ezer állandó lakos, ez szinte megháromszorozódik a nyári szezon alatt, mert pont az óceán partján van és viszonylag olcsó. Aki itt ismerkedett meg az amerikaiakkal, az már többé nem hiszi el, hogy vannak értelmes, gondolkodó és vékony amerikaiak, mindenhol csak dögszekereket, hamburgereket, diétás kólákat és sea-foodokat lát. Ugyanakkor pont azért mert ilyen kicsi, biztonságos, kedves, esetenként hangulatos és hajnalban csodálatos az óceán. Már nem emlékszem pontosan az okokra, de valamiért 2000-2004 között egyike volt a legfelkapottabb diákmunka helyeknek legalábbis a kolozsvári magyar diákok körében. Abban az évben, amikor én voltam, csak a mi házunkban 30 diák lakott, de fel hosszan, a 100-as utca végéig mindenhol lehetett ismerőssel találkozni. Nem mondom, hogy életem legjobb nyara volt, de mindenképp érdekes tapasztalat volt és tulajdonképpen jól éreztük magunkat.

Most meg, ugyanebből a porfészekből reality showt csinálnak összesen tíz episzód alatt, ami nagyjából semmire sem lesz elég, mert előreláthatólag kb. arra lesz kiélezve az egész, hogy milyen bunkók az amerikaiak, mennyi junk-foodot esznek, ki kivel kavar össze az ott-tartozkódás alatt és itt előnybe vannak a romániai lányok - amerikai fiúk esete, aztán van még az óceán partja, hogy irigykedjen az a 22 millió és esetenként valamennyi buli. Persze, gondolom, külön sztori lesz majd az alkohol is, mert nagy valószínűséggel lesz a fiatalok között olyan is, aki még nem töltötte be a 21-et, így neki a többiek kell megvegyék, ami törvénybe ütköző, de annyira izgalmas. Oh, és szinte elfelejtettem, Delaware, az adómentes paradicsom és a hídon túli rész, aminek elfelejtettem a nevét, de ahol a mallok vannak.

A bejegyzés egyik oka és célja egyidőben, hogy Batkamanó társammal a blogban és Amerikában úgy érezzük, hogy az szinte szórakoztató lenne, ha összegyűlnénk többen OC-sek (sajna ez nem Orange County) és együtt néznénk a fiatalok küszködését az „amerikai álommal”. Szóval, akinek kedve és inge, az jelentkezzen valahol, legalább egy első résznyi esélyt adjunk nekik, mert egyébként félek, hogy bűn gyenge lesz.

85. bejegyzés a felismerésekről

2008-06-29T12:42:00.000+03:00

Nem lehetsz turista a saját szülővárosodban. Nem az a hely, ahova oda (haza) mehetsz egy hétre és akármit megcsinálhatsz, mert nem ismer senki. 18 gyönyörű évet töltöttél abban a városban, ami, bármennyire is ragaszkodsz az elképzelésedhez, nem tranzit város. Nem csak megpihenni mész oda, hanem találkozni is. Nem mondhatod, hogy nem ismer senki és te sem ismersz senkit, mert nem igaz. Szüleid vannak, nagyszüleid és testvéred, családod él abban a városban, amely bekerült a top 5 turistalátványosságok közé az életedbe, mert úgy lehetsz ott idegen, hogy közben élvezed az ismerős megszokottság kényelmét. Nem lehetsz igazságtalan a körülötted lévő emberekkel és főként nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe azáltal, hogy turistaként viselkedsz egy nem célvárosban. Nem takarózhatsz azzal, hogy nem ismered a hírességeket a városban, mert mindig hallasz róluk, csak sosem állsz szóba velük. Te nem vagy a Vogue címlapjáról lelépő 20 éves kislány, aki adott környezet adott generációja lett , mert te mindig abban a szűk baráti körben mozogtál, ahol kedveltek és szerették a humorodat és elfogadták a nyersességedet, ahol latin és biológia olimpiászokat nyertek középiskolában és irodalmi versenyeket és soha semmi baj nem volt veletek, mert értelmesek voltatok, jól neveltek, nyugodtak és célratörők, bár legtöbbször nem volt célotok.
A szülővárosodban nem veheted fel a szép fehér ruhád, mert nem visznek bálba, nem készülhetsz egy olyan estére, ahol előre tudod, hogy senkinek nem Llosa a kedvenc írója, és végképp nem lehetsz kultúrsznob. Tudod, hogy senki nem fog veled szóba állni, mert amíg te olimpiászokra jártál, ők próbálgatták az életüket, fel és le dobigálták, mint ruhát a szekrényből, ők abban a városban élnek, ahova te naivan csak látogatni jössz. Nem ismerheted az összes nevezetességet, a pletykákat, a híreket, mert nem élsz ott és mint ilyen nem is érdekelnek az emberek. Kijelentheted nagyképűen, hogy nem a te világod, mert nem vagy benne, de számítanod kell arra is, hogy majd jön valaki, aki soha életében nem látott azelőtt és megjegyzi, hogy tisztel, mert neked mindenről és mindenkiről határozott véleményed van. Védekezhetsz órákon keresztül, mert mindegy, mert nem kíváncsi senki az érzéseidre és a szülővárosodban végképp nem ihatsz annyit egy ismeretlen társaságban, hogy az érzéseidről mesélj. Nem tranzit város, nem turista város, bármit mondasz vagy csinálsz, felhozható később ellened, vagy melletted, de soha nem fogod tudni megértetni azokkal, akiket szeretsz, mert ők mindig csak egy szeletét látják a nagy képnek. Nem ismerkedhetsz következmények nélkül a szülővárosodban.
És nem írhatsz több klisét a blogodba.

84. bejegyzés a politikai inkorrektségről

2008-06-18T22:21:00.004+03:00

A két adás egymás után volt, különböző TV csatornán. Kezdődőtt a 21. század várható világháborújával, a hatalmas kulturális különbség miatt kialakuló nemzeti, etnikai vitával, amely lassanként felemészti Európát.

Huntingtun Clash of civilization-ja után már szinte klisének számít erről a témáról még csak egy egyórás dokumentumfilmet is csinálni, főként, ha az egész alkotás jobban hasonlít egy Babes-Bolyais államvizsgadolgozathoz, ahol a legfőbb követendő szempont, hogy úgy kopipészteld össze az anyagot, hogy még a temesvári Vesten kifejlesztett, ultra elkapós keresőmotor se jöjjön rá, honnan inspirálódtál. Nem volt ez érdekfeszítő műsor, mindamellett, hogy én újfenn elkeseredtem rajta, pedig már néhány éve folyik a téma kitárgyalása és csak a funkcionális analfabéták nem érzékelik az Európába benyomuló muzulmán tömegek sokaságát. (mostantól arrafele a bejegyzés a politikai inkorrektség személyi rekordjait fogja megdönteni, úgyhogy érzékenyebb lelkületű olvasók levehetik a kezüket az egérről).

A pasim szerint fölösleges a kiakadásom, mert a muzulmán világ a keresztényen való elhatalmasodása egy előrelátható és elkerülhetetlen történelmi folyamat, ami ellen én egymagamban végképp nem tudok semmit sem tenni, úgyhogy nyugodtan leszállhatok a magas európai lovalmról. Én, meg, mégily jelentéktelenül is, ahogyan élem a nemzet nélküli életem, nem bírom megbarátkozni a gondolattal, hogy a kedvenc európai kultúrköröm, történelmem, nyelvi sokaságom, jogállamiságom, civilizációm romjai felé közeledik, mert egy vallási alapon szerveződő más féle civilizáció ugyanerre a nagyon kicsi kontinensre készül beköltözni. Persze, tudom, hogy mind nem akarnak, és kicsit olyan, mint a magyarországiak félelme, hogy ha állampolgárságot kapunk, akkor majd vesszük a batyut és saruban és mentében kiköltözünk Magyarországra sebtibe elfoglalni a madárlátta magyar nép minden munkahelyét. És azt is jól tudom, hogy pont ez a vallási alapon való szerveződés miatt egy csomó szépséggel gazdagítják a világ sokszínűségét és pusztán könyvek és filmek alapján mély csodálat él bennem az ő világuk iránt, csak épp nincs rá szükségem a mindennapjaimban. Klisé az is, hogy ez a megdönthetelen példa arra, amikor a demokrácia visszanyal, az európai liberalizmus és demokratizmus és óriási nyitottság így bosszulja meg magát, értem én a folyamatokat, csak zavarnak. És azzal is tisztában vagyok, hogy az európai civilizáció alappillére a kereszténység, ami szintén vallás alapú szerveződés, és ugyancsak nem kedvelem, de legalább az irtózatos nyitott gondolkodásunk miatt megtanultuk, próbáljuk tanulni a más kultúrák elfogadását. Ezt az elfogadást annyira nem érzékelem a muzulmán világ részéről. Csapnak össze a kultúrák a fejem fölött.

A másik adás szintén jól megforgatta a kést egyébként érző szívemben. Duna TV, persze, mi más lehetne, veséig ható szép adást dobott össze a nosztalgia vonatról, amely a zarándokokat szállította Magyarországról a Pünkösdi búcsúba. Azt hiszem, nagyon hosszú utazás lehetett, mert minden faluban megállt és Székelyföldön pedig rezesbandával, népruhás felvonulással, hagyományőrzéssel fogadták őket, és milyen szép volt. És most pont nem a hagyományőrzéssel van bajom, mert alapból nagyon élvezem, hogy vannak vidékek és emberek, akik ezzel foglalkoznak és mélyen sajnálnám, ha eltűnnének a népviseletek, szokások, emlékek a régióból. Ám a Duna, minden pátoszával együtt valahogy megint olyan egyoldalúan bírta megmutatni kicsiny életterünket, hogy szinte megszégyelltem magam, amiért nem egy magányosan szekerét húzó nagyon szegény, magyarságából táplálkozó szerencsétlen igaz székely ember fia vagyok. Na jó, lánya. De ez is egy tévedés, mert az igaz székely ember fiú gyermeket nemz. Vajon miért nincsen olyan adás is, amelyben megmutatják a városban futkározó Bentlyket, Ferrarikat, a lakóparkokat, egy-két szállodát, a Capital 300 leggazdagabbjaihoz tartozó nem is egy magyar vállalkozó lakását, a teniszpályákat a magánházak udvarán, a somlyói kis palotákat, az országos snow-bord fesztivált, a dokumentumfilm fesztivált és az interetnikus színház fesztivált? Megszakadna az őshonos szíve, ha kiderülne, hogy Erdélyben, sőt, Székelyföldön élnek jómódú emberek, vannak, akik nem gürcölnek a napi betevőért, akik nyaralhatnak külföldön és akik világhírű egyetemekre járnak tanulni? Itt is tudatában vagyok annak, hogy nem ez a jellemző, vagy nem az egyetlen jellemző, de az sem az alap, hogy Székelyföldön mindenki földművelésből él, hogy mindenki szegény és szerencsétlen, magányos és elhagyatott, elnyomott és egyetlen reménye maradt, a nagyérdemű magyar nemzet dícsőítése. Mentalitásváltást kérek a Duna TV-től.

És végül. Lett igazi tollas portörlőm, amihez vérmes reményeket fűzök, ami az egy évben elkövetett, a szobámra eső portörlések számát illeti. Bár, az eddigiekben bebizonyított realizmusom alapján attól félek, hogy egyetlen tárgy nem okoz személyiség változást.

83. bjegyzés a szenvedésről

2008-05-23T13:37:00.000+03:00

Oh, hogy unom már a szerelmi szenvedéseket. Ezer és még egy blog szól arról, hogy vágyom rá, aztán elhagy, aztán ülni a fürdőkádban és szenvedni, oh, hiánya átjár (ez még a jobbik lenne), szuszogni kívánok mellette, érintésétől bizsereg a lelkem (mert a bőre, vagy neadjisten valamelyik testrésze annnyira lealacsonyítaná a szenvedés magasztos fennsőbbrendűségét), csodát élünk, cigifüsttel együtt fújom ki magamból, minden rezdülése, miért van az, hogy a férfiak, marcangolnám szét magam, eső illata rá emlékeztet, a pillanatok, amikor igaz volt, blah, blah, blah. Már szenvedni is a filmekből tanulunk.

82. bejegyzés a kommentekről

2008-05-21T00:43:00.001+03:00

A nagyon szerény bloger múltamban összesen kétszer történt meg, hogy nem engedték fel egy-egy kommentemet. Az egyik nagyon rég történt és teljesen elfeledkeztem róla, a másik nemrég történt és eszembe jutatta az előzőt.

Ez több okból kifolyólag is érdekes. Egyrészt, mindkét esetben lány blogerekről van szó. Aztán, én alapból nem szoktam anyázni, nem küldözgetek, nem vagyok triviális írásban és mivel a blog és a komment is egy írott forma, így itt sem tettem.

Másrészt mindkét esetben a alkotók stílusa izgalmas és érdekes, gyakran olvasom őket és elismerem, hogy időnként konkrétan kihoznak a sodromból, hogy mennyire magabiztosan tudják félkézből lenézni és elítélni az embereket és helyzeteket. Szóval, alapból szimpatikusak.

Mindkét esetben egy-egy olyan bejegyzésre/megjegyzésre reagáltam, ami az én értékrendemben különösen arrogáns és nem helyénvaló volt, de tekintve, hogy ahány blog, annyi szokás, épp csak éltem az általuk adott lehetőséggel, hogy hozzászóljak.

Mindkét esetben nagyon, nagyon cinikusan szóltam hozzá. Egyszer dühösen cinikusan, a sértés enyhe szándékával, másodjára szívélyesen, csöpögösen, inkább kikacagva az alkotót.

Amin igazán fenn akadtam. Ha valaki zsigerből arrogáns (és én mindig elgyengülök az arrogáns emberektől, ha stílusosan és nagyvonalúan csinálják), akkor miért nem vállalja be az őt érintő cinizmust? Vagy nem is volt értve a cinizmus? Lehet, hogy csak én éreztem annyira odamondósnak és számukra simán sértő volt? De ha csak simán sértő volt, akkor miért nem engedtek fel és aláztak meg nyilvánosan, miért nem csináltak belőlem bohócot, hogy megtanuljam a helyem és az ő helyük? Vagy ők nem stíl-arrogánsak?

Tulajdonképpen meg vagyok lepődve.

81. bejegyzés a ...hm... kampányról

2008-05-20T10:49:00.006+03:00

Pontosabban a hol a kampányról? Hol a kampányról Kolozsváron. Hol a nem internetes kampányól Kolozsváron. Mert a netest nem nézem. Annyi mindent lehet szörcsölni a neten, hogy a kampány a legkevesebb. No, de az utcák. Teljesen beleéltem magam, hogy lesz megint vérengzős kampány, mint az EP választásokon, erőfitogtatás egy gyakorlatilag semmit, vagy nagyon keveset hozó tétért, kis gusztustalan beszólások, odamondogatások, korrektség mentes marhaságok és lám. Alig egy plakátot ha látok. És azt sem jól. Mert minden dőlt betűvel van írva és a dőlt betűt nem könnyű elolvasni, főleg az én koromban. Ami jó, mert az már évek óta bebizonyosodik, hogy én nem vagyok kampány célcsoport, de rossz azért, mert akik nálam fiatalabbak és sokkal jobban látnak, nem érdekeltek, akik pedig nálam sokkal idősebbek és rejtett célcsoportjai az állandóan megújuló, friss erőket megmozgató, modernizálódó politikai társulásoknak, azok még annyira sem látnak, mint én. Szóval, azt hiszem, valamiről lemaradtam itt.

Egyszerű szlogenű szórólap van a falra kiragasztva, amennyiben polgármestert szeretnénk, szavazzunk a régire. És még csak nem is annyira aberált, mert a többiek is mindenhol bizonygatják, hogy bizonyítottak. Bizonyítunk bizony, nap, mint nap.

Van egy fickó. Marius Nicoara. Kezdünk barátkozni. Annyira intim a kapcsolatunk, tulajdonképpen az első találkozás óta, hogy muszáj volt megszoknom. Ott áll teljes életnagyságban és még annál is nagyobb nagyságban az ablakommal szemben. Reggelente puszit küldök neki öltözködés közben, esténként integetek jóéjt gyanánt és ő az egyetlen szemtanú, hogy napok óta 4 körül fekszem, gyötrő szenvedélybetegségem miatt, ami még két napig fog tartani.

Aztán a bajusz és a szívek, hogy hazai vizekre evezzünk. 2008 a szeretet éve. És ez jó. Mert ahol szeretet van, ott áldás is van és hit is, úgyhogy a szeretet mindenképp pozitív töltetű. És az igazán szívet melengető, hogy Kolozsvárt, Vásárhelyt, Hargita megyét, Székelyföldet, Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt szeretjük. Szeretik. És a fagyit is. Sőt, láttam, hogy ex-párttag (oh, bocsánat, szövetség)-aktuál-független is szeret valamit, ha jól emlékszem, Kovászna megyét.

Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni az arcukon szőrzetet viselő férfiakat, különösen, ha kapcsolatba szeretnék kerülni az illető arccal. Amennyiben csak távolról kell figyelnem, dőlt betűs nevek fölött, akkor elnézőbb vagyok, de rendületlenül antipatikus. Talán az egy, Poirot-ra hajazó csodabajuszt Háromszéken még elnézném, ha gyakrabban járnék Háromszékre. Mennyivel okosabb lenne kissé előtérbe helyezni a nőket. Bajusz, szakáll nuku, smink csodákra képes, van mellük, ami azért lényegesen pozítivabb látvány, mint a bajusz és ha netán esztétikai alapon nyernének, még mindig vissza lehet lépni és átadni a helyet egy bajuszosnak, novemberben ugyis kiderült, hogy ez beválik. Már a hely átadás. Mert ott igaz-e nem a mellekre szavaztunk, hanem a ... oh, hát hogy is fogalmazzak ... az intellektuális sármra. És ahogy egy elnöki, alelnöki, ki követi már, poszt elég indok volt a visszalépésre, úgy az esztétikus nők is hivatkozhatnak családjukra, gyermekeikre, a főzésre és általában az alapvető funkcióikra. Meggyőződésem, hogy a bajuszok megértenék őket.

80. bejegyzés a hétről

2008-05-06T13:19:00.002+03:00

Oh, hát mivel is kezdjem, amikor annyi minden történt. Kedd este állati nagy parti volt nálunk, megittunk két egész üveg bort nyolcan, átjöttek Pistiék, Paliék és Tivadarék. Igazán szórakoztató volt, szinte éjfélig beszélgettünk a világpolitikai helyzetről, az állatvédelemről, a szegény gyermekekről a harmadik vilagból, a drog káros hatásairól, aztán mi, lányok, hosszan megtárgyaltuk a Nusi esküvői ruháját, annyira klassz, hogy összeházasodnak, már ők a második pár a társaságból. Pesze, természetes is, hisz Nusi elmúlt már 26 és mindannyiunknak szent meggyőződése, hogy egy nő ennél tovább ne várjon. És Pali is olyan jól keres, menedzser és a szülők is segítik őket. Nusit arra tanította a mamája, hogy határozott legyen és ő ennél alább nem adja.

Ezeket az apró és nagyon felemelő élményeket leszámítva, akadt azért más is erre a hétre.

Szerda este, sok előzetes egyeztetés után sikerült elmenni Szebenbe megnézni Purcărete Faustját. Próbálnék róla értelmesen írni, ha, egyrészt értenék hozzá, másrészt lenne hozzá tudásom, képességem. Így maradok csak az élményekkel, egy olyan képi világgal és hangulattal, amilyet még soha nem láttam (bár az én színházi műveltségem nem lehet mérce, hisz legszélesebb tudásom a Kolozsvári Színházból származik, a régi csíki vendégelőadásokból és az M Studó mozgáselőadásaiból) és egy olyan egyben hátborzongató és időnként vágykeltő Mefisztó emlékével, mely napokkal később is a legmélyebb elragadtatás érzésével jelentkezik.

A régi gyárépületben készült előadás a Szeben, Európai kulturális fővárosa programba tartozott bele, de a hatalmas technikai és infrastrukturális igények miatt végül csak tavaly ősszel lett bemutató. Talán az év utolsóelőtti előadását láttam, eleinte kissé sajnálkozva, hogy emiatt lemaradok egy Quimby koncertről, most már négy koncertet is eladnék még egy előadásért.

Vér és lenyűgöző színészi játék, ami leghamarabb eszembe jut róla, de ez nem valós megközelítés, hiszen napok óta gondolkodom rajta, felidézem az egyes jelenteket, a leomló téglafalat az ajtó körül, a Poltergeist szerű deszkapadló remegéseket és csapkodásokat az éjféli színben, a földbe eltemetett lányt és később az ő tetemével játszó disznófejű statisztákat, a német egyházi énekeket éneklő leánykórus hangjait, az öreg és toprongyos, megkeseredett és reményvesztett Faustot, aki egy vérrel kötött szerződés után délceg lesz, élénk és fiatalos, bár korából egy évet sem vesztett, a véres testű meztelen lányt, aki egy disznófejet hordoz feje fölött a tálcán, az együttest, mely a pokol zenéjét élőben játszotta, a tíz projektort, mely a gyár falát belepte a vetítésekkel, a grafittit, mely szinte az egész gyárat díszítette, a máglyát a tér végén és a hátánál kigyúló, egész falat belepő tűzijátékot, a 12 éves kislányok szerelmetes csoportját, az egyikük hasából kitépett és megsemmisített magzatot, a fejünk fölött repkedő alakokat, a hatalmas franciablakokat, melyek háttérként szolgáltak, az éjszakai felhőket és a holdat, amelyet erre rávetítettek, a szétnyíló franciablakok között a hátrahúzódó színpadrészt, amely helyén mi átsétáltunk a pokolba, és mindenek fölött és előtt Mefisztót. Időnként kirázott a hideg, máskor hátborzongató volt, néha izgató és esetenként sírnom kellett tőle. Mefisztó egyszerre volt egy nyomorult kis alak, egy ellenállhatatlan femme fatal, egy toprongyos öregember, egy komoly üzletember, de legtöbbször egy nemtelen alak volt, egy se nem férfi, se nem nő, egy rekedtes hangú, hörgő kacagású sátán, a pokol úrnője, aki büszkén és kárörvendezve vezeti végig az elveszett Faustot jövendő életterén és végül egy kacérkodó kislány, aki kilép az előadásból, még egyet utoljára játszik a nézőkkel, majd visszalép a szerepébe és végérvényesen megtörik, elfárad, kienged.

Ezek után szinte szégyellem azt is megemlíteni, hogy a Szentgyörgy-napokra (kifejezetten jól telt) is belátogattunk, találkoztam Kövi Sárával és láttam Nándikát meg a kalapját, volt egy nagyon jó Suie Paparude koncert, egy másfél óráig hangoló Tündérground, egy utolsó számos Zagar koncert és egy elhangolt Szempöl koncert, meg nagyon sok vásárfia, főként magamnak, hogy aztán szinte meg kellett ostorozzam magam a sok esztelenségért, amit elkövettem.

Oh, olyan jól éreztem magam, alig várom, hogy elmeséljem a lányoknak.

79. bejegyzés a verekedésről

2008-04-23T15:49:00.001+02:00

Valahogy tele lett a sajtó a magyarverésekkel. Én meg tele lettem még több szkepticizmussal és enyhe félelemmel.

Szkepticizmussal azért, mert most aztán igazán nem vagyok biztos benne, hogy valóban van ekkora felhördülés a magyarok ellen, vagy van benne egy kis irányított, úgymond szándékos cselekedet is.

Azt mondja egy barátom, amikor említettem neki, hogy eddig nem voltak, vagy ha igen, akkor a sajtó nem írt róluk, hogy most Koszovó miatt előtörnek az indulatok és részeg fiatalok vélt megerősítést kapnak esetlegesen megszervezett bandáktól, hogy ne használjam a párt szót. Nekem mégis furcsa, kissé értetlen is vagyok.

Félelemmel azért, mert mi van, ha valóban csak ad hoc magyarellenes kitörésekről van szó? Mert, bár ilyen méretű gyűlölködéstől soha nem féltem igazán, azért alapjaiban nyuszi vagyok. És azon is gondolkodom, hogy ha belémkötne valaki csak mert magyar vagyok, mennyire kínos lenne méltósággal kezelni a helyzetet. Mert csak közepes a román nyelvtudásom, a történelem tudásom gyenge közepes, mert tisztában vagyok a magyar nacionalizmus rosszul ható megnyilvánulásaival és mert alapból nem tudok kezelni oktalan támadásokat. Van egy egészségtelen kisebbségi lét tudatom, ami nem azonos a kisebbségi komplexussal, de főként a tömb magyarságban való gyerekkorom és a nyelvi akadályok miatt állandóan szembe találom magam a kisebbségi létemmel. Tulajdonképpen nem is tudom, milyen lehet többségben élni, ahol nem téma a nemzeti identitásom görcsös őrzése és ahol nem fenyegetnek (főként szavakkal) állandóan, hogy milyen atrocitások várnak rám, amennyiben ez, vagy az nem történik meg. Természetesen, soha nem volt semmi komoly gondom román anyanyelvűekkel, sem Kolozsváron, sem máshol. Bár egyszer Amerikában valaki beszólt, de az valahogy lepörgött rólam.

Most meg látnom kell, hogy itt Kolozsváron embereket megvernek, mert magyarok. Miért most? Eddig miért nem? Miért csak most beszélünk róla? Vajon, ha nem lesz képviseletünk a parlamentben, meg is fognak ölni, nem csak verni? Ha lesz, akkor megint lenyugszanak? Nem értem.

78. bejegyzés a közvélemény-kutatásról

2008-04-18T11:59:00.004+02:00

A jó út mércéje a kerék fölötti ülés mikrobuszokon. De, itt nem erről van szó.

Útközben rádiót hallgatunk. Meséli a bemondó, hogy készítettek közvélemény-kutatást 66.ooo férfi között, hogy mi is a legfontosabb egy nőben (magukon kívül). Ha azt mondom, megleptek a válaszok, naivsággal lennék vádolva, ám valóban voltak meglepő részek.

A férfiak nagy százaléka úgy gondolta, hogy az igazi nő (és itt nem feleségekről van szó, mert ugye tudjuk, az egy egészen különálló kategória) nem muszáj 9o-6o-9o-es méretekkel rendelkezzen, de azért legyen szőke, kék szemű és legyen alacsony a fizetése (hehehe). Az összefoglaló tulajdonképpen az volt, hogy nem kell nagyon intelligens legyen, csak nézzen ki naggggyon jól.

Végig kellett mosolyogjam az egész hírt. Eszembe jutott az az egy ilyen értelemben igazi nő, akivel találkoztam. Szőke volt, kék szemű, az első 9o-je szinte nem is létezett, de igazán jól adta el magát. Egyáltalán nem volt buta, de nem is volt kifinomult, vagy különösebben művelt. Felületesen értett dolgokhoz, jókat lehetett vele beszélgetni, kacér volt, csinos és a végtelenségig tudta csodálni a Férfit. Én meg őrá csodálkoztam.

Aztán eszembe jutottak a fiúk. Negyedéves koromban ismertem meg őket, fiatalabbak voltak, mint én, inkább öcséimnek számítottak, mint férfiaknak (egy kivétellel, csak az igazság kedvéért). Néhányukkal sikerült annyira összebarátkozni, hogy az a mai napig is tart, talán első lépésnek számított, hogy lehett előttem a nőügyeikről beszélni. Igaz, a nőügyeik többnyire valamely aktus részletes bemutatására vonatkoztak, külön részletezve az illető lány látható adottságait, de azok a nagyon ritka kivételek, amikor egy lányról több is kiderült, mint a nevük, akkor mindig szempont volt az, hogy mit beszél és hogyan. A naggggyon jó külsejű lányokon kívül más szóba sem jöhetett, ezek ultra trendi, édes, sminkelt, babás kislányok voltak, nagyokat buliztak és pont olyan gátlástalanul közeledtek a fiúkhoz, mint azok hozzájuk. Amikor valamelyikük eltűnt a színről és én rákérdeztem, hogy mi történt, akkor gyakran az volt a válasz, hogy buta, mamlasz, idétlen, stb. Síkhülye csajokkal még ők sem bírták huzamosabb ideig (fordítottjáról csak azért nem írok, mert azt hiszem, nagy általánosságban beszélve, a nők talán már az első benyomás alkalmából érzékenyebbek a férfi szellemi adottságaira).

Aztán eszembe jutottam magamnak. Hogy szőke vagyok és kék szemű és még egyet be is vállalnék a három számból és fényévekre állok attól a nagggggyon jó külsejű nőtől, akiről ilyen esetekben beszélni szoktak. És nem keresek rosszul és sok férfi ismerősömnél intelligensebb vagyok. És szeretem magam fényezni a blogomban. És akkor végül nem tudtam eldönteni, hogy ezek alapján lehetnék-e jó feleség, de, tekintve, hogy nem vagyok házias, lehetnék-e inkább jó szerető. És ebben a dillemában telt el szinte tíz perc az úton.

77. bejegyzés a magyarságomról, modernségemről, ateizmusomról, liberalizmusomról és a többiekről

2008-03-27T16:26:00.001+02:00

Mert annyi mindenki beszél annyi mindent, leírják és publikálják, nem tiltakozhatom az ellen, hogy rám is hatással legyen és ne gondolkodjak el a saját helyzetemről ezekben a kérdésekben.

Anélkül, hogy összekapcsoltam volna egy idológiával vagy egy közösséghez való tartozás érzésével, hosszú ideig úgy gondoltam magamról, hogy én liberális vagyok és ateista. Aztán, amikor annyit kezdtünk beszélni róla, hogy már a gusztustalanság határát súrolta és az Anonim Alkoholisták amerikai filmváltozatához kezdett hasonlítani, (Elek vagyok és liberális, Aranka vagyok és ateista), akkor már nem is esett jól erről bárkinek is beszélni, mert közben rájöttem, hogy én nem vagyok olyan liberális, vagy olyan ateista. Tulajdonképpen egyik sem vagyok. Nagyon sok, konzervatívnak becézett értékben hiszek, mint ahogy van sajátáságos istenhitem is, ami távol áll bármely egyház mesterséges erőszakától (azért az egyházakat általában nem szeretem) és távol áll a katolikus részmisztő istenhittől is. De ettől még van valami, ami az enyém.

Valahogy így jártam a magyarságommal is, de az több hullámban történt. Amíg Kolozsvárra nem kerültem, addig kimaradt az életemből minden, ami valamiféle nemzeti identitáshoz kapcsolódott volna. Volt egy vásárhelyi barátom, ő néha tett megjegyzést arra, hogy én csíki vagyok, ő vásárhelyi, de ennek nem volt jelentősége a nyelvhelyesség egyetlen szempontját leszámítva. És akkor következett Kolozsvár, mindennel, amit hozott nekem. Diákszerveződési akciók, határmenti barátok, október 23. Budapesten, MIÉP-es ex Magyarországon, román csoporttársak, Bulgakov álértelmiségi beszélgetések, RMDSZ, mindezek együttes erővel hozták az identitástudatomat. Kissé úgy jártam, mint Európa, aztán, mint a Kelet-Európai népek: úgy határoztam meg az identitásomat, hogy elhatároltam a másokétól. Megtanultam székelynek lenni. Nekem azelőtt soha senki nem mondta, hogy székely vagyok, azt sem, hogy erdmagyar, azt sem, hogy kisebbségi és azt pláne nem, hogy elnyomott, jogfosztott, lehetőségektől mentes. Itt mindent megtanultam. Lettem székely, mitöbb csíki székely, elkezdtem haragudni az udvarhelyiekre, ráfogtam a románra, hogy román, szimpatizáltam Orbán Viktorral és mély csodálattal hallgattam barátaimat, amikor szidták az RMDSZ-t és a magyarországi politikáról beszélgettek. Fél életemet önkéntes szerveződésekben töltöttem, de csak utólag tudtam meg, hogy a magyarságomért és a más magyarságáért tettem. Mentségemre legyen szólva, odáig soha nem süllyedtem, hogy Wass Albertet olvassak.

Előző munkahelyemnek köszönhetően (mint pont az in) már szinte eksztázissá kellett volna feljődjön a magyarság, erdélyi magyarság, székely, csíki székely, székelyföldi identitásom, mint valami olcsó szekta, amikor lassanként elkezdtem gondolkodni, hogy valójában hova tartozom, mi az, ami engem legjobban meghatároz (olyasmi volt, mint amikor rájöttem negyedikben, hogy a miatyánk nem csak egy ritmus, hanem értelmes szavakból alkotott, nyelvtanilag helyes és használható mondatokból áll). Apró segítség volt a modernizációs tanárom (vannak egyetemek, ahol ezt tanítják, kár, hogy a modernizációs vita nem nyitott a román ajkúak számára), aki egy alkalommal próbálta a csoporttársam figyelmét felhívni, hogy ő elsősorban ember, majd aztán román. Következtek később a nacionalizmusról szóló readerek, meg a Kelet-Európai nemzetek kialakulásáról szóló történetek, a „történelem nélküli népek” (Walter Kolarz) bemutatása és a fellélegzés, hogy nem hiába „hiszem” én metafizikusan, hogy előző életemben angol voltam, hiszen akár lehettem volna az is. Ekkor került minden mérlegre. Bognár sokat segített ezen a mérlegen, valóban, mennyibe kerül a magyarságom. Azt írtam neki, lehet, elcserélném egy angolra, de már késő. Nemzeti identitásom az, ami a szüleimhez és ahhoz a közeghez köt, amely meghatározta és befolyásolta mostani személyiségemet. Elősorban egy adott nyelvhez való kötődés, amit szépnek találok, amelyet szeretek művelni, amelyen olvasok és amelyen a legjobban érvényesülnek a poénok.

Ettől arrafele minden kérdőjel alá került. Nem az érdekel, hogy magyar fiút megvernek a román foci szurkolók, hanem, hogy bárkit bármiért büntetlenül meg lehet verni, szűkítve, hogy egy nemzet tagja megverhet egy másikat, csak mert úgy tetszik neki. Évek óta nem érdekel Magyarország. Nem tudom, honnan ez a hatalmas ellenkezés, olyan távolra került, hogy távolabb nem lehetne. Sokkal jobban örvendenék, ha a Marshall-tervhez hasonló, a román állampolgárok (és ebben egyaránt benne van a madarasi fenyves erdő és a bukaresti pantelimon lakója) életminőségének a javítását célzó támogatások érkeznének a magyar állami, tíz-ember-székelyruhába-öltözik-és-őrzi-a-magyarságát jellegű pénzadományok helyett. Nem is gondolom úgy, hogy történelmi kötelessége lenne egy másik államnak, hogy az én problémámat megoldja. Hasonló módon omlott meg a székely identitásom. Első sorban amiatt, mert soha nem is volt nekem ilyen, rám akasztották és én hordtam egy ideig. Valóban Csíkszeredában születtem, szerettem is ott élni, onnan való nagyon sok barátom, és ha úgy adódna, hogy ott kéne leéljem az életem, könnyedén bevállalnám azt is. Efölött, sajnos nem tudok azonosulni a székely észjárással sem, ami gyakran súrolja a faragatlanság és a bunkóság határait, nem tudok azonosulni a hátbaveregetős megoldásokkal, a „komázással” (Csutak István), a székely viccekkel, a székely himnusszal, a székely tradicionális családképpel, a székely gyermeked van vagy lányod kérdéskörrel, a székely népi hagyományokkal (bármi is legyen ez). Nagyon sok mindent szeretek, ami ahhoz a vidékhez kötődik, ott nőttem fel, ott él a családom és az emlékeim odavalók. Ennél többet kéne éreznem?

Valóban jobban kötődöm Erdélyhez, mint mondjuk Moldvához, vagy Olteniához. Nem ismerem azokat az embereket, nem éltem ott. De, amikor modernizációról beszélek, akkor legmélyebben azt szeretném, ha őket is érintené, ha ott is szerveződnének csoportok, és azt sem hiszem, hogy székelyföldet külön be kéne határolni és önmagába modernizálni, vagy fejleszteni. Úgy szeretném, ha Hargita megye, Kovászna megye, Fehér megye legalább olyan jól élne, mint Brassó megye. És különösen szeretném, ha a barátaim Szilágy megyében legalább olyan modernek lennének, mint mások Kolozs megyében. És folytathatnám azzal, hogy szeretnék egy vörös Porsche cabriot is, mert ez nem kívánságműsor, annyi jutott csupán eszembe, hogy annyi jó gondolat elhangzott pl. a modernizációs vita kapcsán (kezdve a téma felvetővel), hogy kár lenne csak a székelyekre alkalmazni. Minden kisrégiónak annyi sajátossága van és annyi értéket tudnánk világpiacra vinni, hogy kár lenne itt leállni.

És még négy bejegyzést tudnék írni mindenről, ami eszembe jut ezzel kapcsolatban, de még hátra van Barcelona és a filmek, amiket mostanság láttam.

76. bejegyzés Barcelonáról

2008-03-27T16:25:00.000+02:00

Under construction

75. bejegyzés a kirándulásról

2008-02-28T16:12:00.002+02:00

Minden azzal kezdődött, hogy TSZ megkérdezte decemberben, hogy szeretnénk-e menni a pasimmal velük együtt Barcelonába? Én visszautasítottam az ajánlatot és a téma itt lezárult.

Most ott tartunk, hogy nem bírom összefogni a szám a boldogságtól, vagy bármi érzés is legyen, inkább várakozás, mert mindjárt, alig néhány óra múlva indulunk Barcelonába, 16an, legjobb barátaim, talán még néhány embert vinnék a tökéleteshez.

Szeretnék blogot írni, egyáltalán nem kívánom abbahagyni, azt sem tudom, miért ekkora csendek, hiszen vannak témáim, amelyek köröznek a fejembe. Szeretnék írni az arcokról a blogok mögött, a munkahelyeimről, a megválaszolatlan kérdésekről, a főnökök tiplógiájáról, de attól félek legközelebb ugyancsak Barcelonával fogok jelentkezni.

74. bejegyzés a butaságról

2008-02-20T13:13:00.002+02:00

Én próbáltam mindig nagyon korrekt lenni ebben a blogban, mert gondoltam úgy dukál. De most, most olvastam egy blognak egy kommentjében egy mondatot. És valóban az asztal alá röhögtem magam tőle, aztán elkeseredtem, hogy ilyen gondolatok nyilvánosságra kerülhetnek. És most a leggonoszabb énem visszafordíthatatlan előtörésével felteszem ide, reménykedve, hogy más is jól fog szórakozni.

"A férfi olyan, mint a jó bor. Szőlőként kezdik és a nőkön múlik, hogy kitapossanak belőlük mindent, amíg át nem alakulnak egy elfogadható valamivé a vacsorához."

Ps: szerzőjét nem ismerem, tehát azért még a maradványaiban leledző korrektség kikívántatja belőlem, hogy nem az embert kritizálom, hanem ezt az egy mondatot. Nándika, ha még élnél, most azt mondanám, muhahaha.

73. bejegyzés a könyvekről

2008-02-07T15:39:00.000+02:00

Kaptam én is labdát, tulajdonképpen több helyről is, arra vonatkozóan, hogy...., valójában nem is tudom mire vonatkozóan, úgyhogy X után szabadon azt írom le, hogy hirtelen mely könyvek jutnak eszembe, ha az elmúlt év különlegesebb irodalmi élményeire gondolok.

Első helyen szerepel Salman Rushdie-tól a Sátáni versek, az nekem az év kihívása volt, még mindig nem fejeztem be, mert közben pihennem kell, teljesen lenyűgöz, elbűvöl.

A többi nincs sorrendbe téve, és azt hiszem már rég el kellett volna olvasnom őket, de valahogy így alakult.

Umberto Eco: A Foucault inga (csak ráerősített az egyébként is megszállottsággá növekvő összeesküvés elmélet vonzalmamra)

Emil Ajar: Előttem az élet (minden harmadik mondatot ki akartam írni belőle)

Szabó Magda: Für Elise (magyar irodalomból soha szebbet, de igaz, kevés magyar irodalmat olvasok)

Mario Vargas Losa: A város és a kutyák (számomra a legmegkapóbb Losa)

És a Sógunt James Clavell-től csak nem hagyhatom ki, még ha így hat is lesz.

Továbbdobom Gadának, Tihamérnek és TSZnek.

72. bejegyzés a döntés felelősségéről

2008-01-30T11:20:00.000+02:00

A párkapcsolatok által okozott illúziók egyik legnagyobbika – és a maga során az egyik legfájdalmasabbika – az a hit, hogy a meghozott döntések közösen születnek. Legártatlanabb példája az öltözködés, ahol együtt eldöntitek, hogy a barna ing talál a fehér szoknyához/nadrághoz, és legkegyetlenebb megnyilvánulása a kapcsolat megszakítása, amely kivétel nélkül egy ember döntése, még a közös megegyezések és egyéb szóvirágok ellenére is.

Legkegyetlenebb azért, mert minden apró jel ellenére itt bizonyosodik be, hogy egy döntést nem lehet közösen meghozni, valakinek ki kell találni, és valakinek végszót kell mondani, és hiába a sok megbeszélés és elemzés és tárgyalás, a végén csak felelősséget kell valakinek vállalni. És amikor kihúzzák a talajt a lábad alól, vagy csak neked tűnik úgy, akkor nem csak az egyedüllét okozta fájdalommal kell szembenézni, hanem, hogy valaki más döntött és abból a döntésből téged kizárt. Hogy foggal-körömmel kapaszkodnál bele, ezeregy apró dolog jut eszedbe, amit másképp csinálnál, ha visszafordíthatnád az időt, úgy érzed megelőzhetted volna, felismerhetted volna, beleszólhattál volna, de persze nem tehetted, mert nem a te döntésed és mint ilyen, felelősséget sem vállalhatsz érte. Csak forogsz a farkad körül, mert nincsen más opciód, nincsen ha-val kezdődő mondat, nincs megmásítási lehetőség és a tehetetlen belenyugváson kívül semmi egyéb nem marad.

És ha a döntés megmásítható? Ha nem is igazi, csak egy szófordulat, ami kicsúszik a szádon? Csak egy lehetséges opció, de persze, nem kell ragaszkodni hozzá? De hát nem lehet nem ragaszkodni hozzá, mert kicsúszott a szádon, mert abban a pillanatban felelősséget vállaltál érte, és ugyanúgy egyedül hoztad meg, mint az összes többit, a barna inget a fehér szoknyával. Mekkora űr marad a másikban ezután? Keresni kezdi a saját szerepét bennetek, vagy csak belenyugszik? Elfogadja, mint egyetlen lehetséges opciót és apránként szoktatja magát hozzá? Tiltakozik, és cserébe még egy rövid időre megkapja a közös döntés illúzióját? Mert a ha-val kezdődő mondatok átalakulnak és ezután szerintem-mel fognak kezdődni, abban a hitben ringatva, hogy számít. Hát hogyne számítana a véleményed ennyi időd után? Hisz a közös konstrukció feljogosít, hogy higgy benne, együtt építették fel a kicsi világotokat, amiben mindenkinek jól meghatározott helye van és ezáltal szerepköre. Csakhogy arra nincs recept, hogy mi történik, ha valaki kilép a szerepéből, és úgy dönt, egyedül, hogy ezután más helyet talál magának. A konstrukció, persze, életben marad, közös döntés, hogy ragaszkodtok hozzá, de ez már inkább a belekapaszkodás érzése, az elmúlás megelőzése, hogy ne kelljen később ha-val kezdődő mondatokkal marcangold magad. Mert mindent megteszel és ő is mindent megtesz és végre megint egyenesben vagytok, átbeszéltétek és minden lehetséges opcióra gondoltatok. Csak arra nem, hogy a legkegyetlenebb őszinteséggel elmondjátok, ami bennetek lezajlik, mert ahhoz erő kéne, olyanért is felelősséget kéne vállalni, ami nem tartozik bele a szerepkörbe, ki kéne mondani a megfoghatatlan dolgokat, nem lehetne azzal védekezni, hogy nem tudom megfogalmazni, mert ez bennem olyan mélyen és zavarosan zajlik, hogy szavakba nem önthetem. És szavakba nem öntöd, de a gondolat ott motoszkál továbbra is, és pont akkor fog előtörni, amikor döntést hozol egyedül, amikor felkészületlenül éred a másikat, mert a szavakban nem önthető, bennem zajló mély érzések azért mégiscsak kimondhatók és megfogalmazhatók, de már csak akkor, amikor a meghozott döntés a hátadnál áll, megvéd minden támadással és fájdalommal szemben, hisz a tied és kapaszkodni lehet bele a végsőkig. Így, persze, nem is olyan kínos, nem is olyan fájdalmas, nem is olyan megerőltető kimondani, mint amikor még csak úgymond zajlik benned és mélyen van és erőszakot kéne elkövess magadon, hogy a tisztesség kedvéért hamarabb megfogalmazd, hogy esélyt adj a megmásításnak. Ha egyáltalán akarsz esélyt adni.

Ajándék a húgomtól. Roppant találó.

71. bejegyzés a pletykáról

2008-01-17T14:56:00.000+02:00

Egészen elsőéves korom végéig meg voltam győződve, hogy rólam senki nem pletykál. Nem a feddhetetlenségem okozta ezt a félreképzelődést, hanem, hogy el nem bírtam képzelni azt a helyzetet, ahol bizonyos emberek egy társaságban olyan témáról beszéljenek, amely érinthet engem is és ily módon a társalgás rólam szóljon. Ebben az időszakban pedig pont egy olyan társaságba kerültem bele, és hogy kínlódtam, hogy bekerülhessek, amelyik főként pletykából élt, klikkesített, szűk kis galleryt alkottak, mindenki mindenkiről mindent tudni akart. Mégis, valószínűleg a nagy kínlódás miatt, hogy én is tag legyek, illetve a nagy csodálat miatt, amit irányukban éreztem, eszembe sem jutott, hogy én is terítékre kerülhetek. Sem szerény, sem visszafogott nem voltam soha, így számolnom kellett volna a lehetőséggel, én magam is korlátlanul és gátlástalanul pletykáltam. Gyorsan felfedeztem az ellentmondásokat és az apró gyengeségeket, titkok jutottak a fülembe, amit megfelelő időben, célzatosan szórtam el, mintegy tudatva az érintettel, hogy én tudok arról a dologról. Bizonyos fokú empatikus készségemnek köszönhetően sokan és sokszor bízták rám a titkaikat, én pedig szívesen meghallgattam mindenki mocskát, hogy aztán a saját szubjektív szűrőmön keresztül döntsem el, mit adhatok tovább és mit nem. Nem voltam különösebben közkedvelt személy.

Az első és egyben legpikánsabb találkozásom a rólam szóló pletykákkal akkor volt, mikor egy volt évfolyamtársam elmesélte, hogy úgy tudja, középiskolában – tekintve, hogy egy tiszta lány osztályba jártam – időnként leszbikus „orgiákat” szerveztünk, amiből, természetesen, én sem maradhattam ki. Gyakran visszahallottam azt is, hogy nagyképű vagyok és öntelt, lenézem az embereket, okosabbnak hiszem magam, mint ők. Túl nagy a szám, sokat beszélek, és mindenről véleményem van. Legkellemetlenebb találkozásom a pletykával már a megtérési időszakom kezdetén volt, amikor egy ritka kínos sztoriba keveredtem bele és a múltamra való tekintettel egyértelmű volt szinte mindenki számára, hogy ez csakis tőlem származhatott. Azóta sem tudom, hogy az érintettek előtt tisztázódott-e ritka ártatlanságom, ez kivételesen olyan helyzet volt, amit még a naplómba sem mertem volna leírni.

Igazán sajnálom, hogy még soha nem hallottam olyan pletykákat magamról, hogy milyen szép lennék, vagy milyen bájos, de gondolom, ez azért van, mert pletyka esetében nem elég simán a valótlanság, kell egy csipet rosszindulat is.

Legutóbb hasonló módszerrel megtudtam, hogy jártam valakivel, aki történetesen egy nagyon közeli és kedves barátom, még viszonyunk sem volt soha, mosolyogtunk rajta egy keveset. Voltam már terhes és eljegyezve is, és ezek csak azok a szinte ártalmatlan hírek, amikről nekem tudomásom van.

Labdát nem indítok, de arra igazán kíváncsi vagyok, hogy volt-e másnak is ilyen tapasztalata a pletykával, ahol ő volt az áldozat, még ha nem is volt az annyira rosszindulatú, vagy csak én voltam ilyen naiv a saját kitárgyalhatatlanságomról?

70. bejegyzés a nem szex blogról

2008-01-10T10:23:00.000+02:00

Edótól kaptam a labdát, mit szólnék, ha már nincs szexblogom. Továbbpasszolom nandyolnak, rékának, nellinek, aztán garatnak, tempetőfinek, nándikának.

A. nem tudja, milyen a transzilván szex-kultúra, környezetében lefolytatott összes beszélgetés a szexről, bármilyen tág értelemben, annyi ellentmondásos eredményhez vezetett, önmagában és partnereiben, hogy nem merné e térség szexualitáshoz való viszonyát prűdnek, vagy felszabadultnak nevezni.
B. körbehalmozta magát erotikus szépirodalommal, gondolkodása pajzán, játékos és felszabadult, mégis, mindennapi életében inkább görcsös és aggódó.
C. 15 éves korában fedezte fel, hogy a szexnek szaga van, és ez akár kellemes is lehet.
D. kedvenc szexuális pozícióját azzal a partnerével tapasztalta és élvezte, akivel egyébként a szexuális életük sajnos kudarcba fulladt. Legjobb szeretőjével sem sikerült az érzést visszahoznia.
E. minden szexuális élmény alkalmával a két összefonódó test játékát képzeli el magának olyan erőteljes képi világban, mely szinte kivétel nélkül gyönyörhöz juttatja.
F. különösen élvezi a szerelmeskedés után nedves, síkos, kevert váladékú testek érintését.
G. elméletben nyitott minden szexuális újdonság iránt, de élesben újabb és újabb kifogásokat talál, hogy megakadályozza őket.
H. úgy gondolja, hogy a szerelemben (szexben) nincs törvény és semmi nem túlságosan olyan, ha mindkét, vagy mindtöbb félnek jó.
I. könyvben és filmben szereti a szenvedélyes szerelmet, a Juliette Binoche – Jeremy Irons féle kitekert egymásnak esést, saját kapcsolataiban mégis az a legkedvesebb neki, ha a párja erősen tartja a tarkóját, a hajába túrva, amikor megcsókolja.
J. férfi létére megerőszakolva érezte magát egy alkalommal, mégha akarta is a dolgot, az eredmény távol állt az elképzeléseitől.
K. nem bírja elképzelni milyen az az elsöprő vágy, amikor ösztönből és kémiából lefekszel valakivel, neki ráhangolódás kell, játék, izgalom, ízlelgetés, tapogatózás.
L. akkor is szereti a szexet, ha nem vezet orgazmushoz, kielégítőnek és megszépítőnek találja, ha meztelen mellbimbói társa forró testéhez érnek.
M. állandóan elhagyja a dolgait, a férfiak az életében többször mondták, hogy bárcsak a fejét veszítené el egyszer. Nem tud nem racionálisan viszonyulni a szerelmeskedéshez sem.
N. vágyik egy homoszexuális kapcsolat kipróbálására, de még nem találkozott azzal a személlyel, akivel valóban nekifogna, és nem is hiszi, hogy transzilván környezetében lenne mersze próbálkozni.
O. döbbenten tekintett arra a filmre, melyben a középiskola tanulóinak jelentős százaléka szifiliszben szenvedett, mert a tini szex kipróbálása kötelező ismertetője volt a felvilágosult gyermeknek.
P. meglepetten vette tudomásul, hogy Nyugat-Európai társadalmakban elterjedtebb az anális szex, mert egy módja a terhesség mentes közösülésnek, és a Kelet-Európai társadalmakban nyitottabban van kezelve az orális szex.
R. úgy gondolja, hogy ha társaságban szexről beszél, akkor az csak addig elfogadható, amíg poén szinten kezeli a témát, kevés az az ember, akivel szűk körben, társasági szinten is lehet erről beszélni.
S. szerint a férfiak nevetésében benne van az elélvezéskor kiadott hang is, pusztán a kacagásból következtetni lehet az ágyjáték hangjaira is.
Sz. minden külső oktatás mellett azt tartja igazán fontosnak, hogy olyan kiegyensúlyozottan szexelj, amiben nem számítanak tabuk, szokások, tanítások, elvárások, adakozások, mohóságok, legyen tisztulás, kis halál.
T. egy gombostűben is megtalálja az erotikus vonatkozást, fantáziája bármitől elszabadul.
U. mélyen megsértődött, mikor egy barátja a szülei esetleges szeretőiről érdeklődött, szerinte az teljesen elképzelhetetlen, hogy az Ő szüleinek esetleg más is létezzen az életében, mint hites párjuk.
V. szerint, aki nagyon sokat beszél a szexről, az talán nem is csinálja, beszéddel pótolja a hiányt.
Z. szeretne javítani saját szexuális életén, de önismereti folyamatának még nincs azon a szintjén, hogy világosan látná a megoldásokat.
Én pedig mindegyikben benne vagyok egy kicsit.

69. bejegyzés az átverésről

2007-12-03T15:43:00.000+02:00

Történt a hétvégén, hogy elindultam péntek reggel 10 órakor Kolozsvárról Szentgyörgyre, hogy délután 6 órára megérkezzek a pasim bemutatójára.

Történt továbbá, hogy reggel 10-től sikerült délután fél 3ig megérkezni Vásárhelyre, hóviharból adódóan.

Történt, hogy 3 órakor, amikor még mindig próbáltunk Vásárhelyről kievickélni, világossá vált számomra, hogy nem érek el 6-ra Szentgyörgyre.

Történt, hogy megpróbáltam felhívni a színész pasimat, hogy már megbocsásson, de a bemutatóra nem érek oda.

Történt, hogy a telefonra nem válaszolt, de ugyanebben az időben egy másik telefonálónak a szintén színész pasija ugyanabból a városból viszont válaszolt a telefonra.

Történt, hogy a telefonbeszélgetés mellettem zajlott és élőben végignézhettem, amint a telefonáló elsápad és rémülten rám tekint, suttogva közben, hogy nem tudok semmit.

Történt, hogy közben boggá merevedett gyomorral felhívtam újra a kedvest, hogy hamar kiderüljön, felhasadt a szemhéja próbán, sürgősségén van, nem fog meghalni, de a bemutató elmarad.

Történt ezután, hogy sikerült este fél 10-kor befutni Szentgyörgyre, úgy, hogy közben sehol nem álltam meg, apukák, autók, kollegák és vonatok segítették utamat, amely 11 és fél óráig tartott Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre, pénteken.

Történt, hogy szombaton édesanyám szomorúan mondja, azt hiszi átverték, de nem tud ellene tenni.

Történt ugyanis, hogy édesanyám kedves, hitét és bizalmát (persze nem ilyen melodramatikusan) fektette Frunda György szenátor úrba, hisz az úr értelmes, jó megjelenésű, jól beszél románul, angolul, méltó képviselője lehet a megfogyott bár, de annál számottevőbb erdélyi magyarságnak egy olyan rendkívül fontos intézményben, mint az Európai Parlament.

Történt, hogy édesanyám és még egy nagyon közeli barát édesapja úgy érezte, állampolgári, de persze elsősorban magyar emberi kötelessége egy ilyen kiváló tulajdonságokkal megáldott képviselőjelöltre adnia a voksát, felvállalva ugyanakkor, hogy esetleg a háttérben meghúzódó szervezet nem is számítana annyira és egyéni szavazókörzetben is Frunda urat választanák maguknak. Mint képviselő, igaz-e?

Történt, hogy alig néhány nappal a képviselőjelölt nagyszerű szereplése után, fenn említett meggondolta magát, mert hirtelen, deus ex machina, olyan szerepet kínálnak neki Európában, amelyet visszautasítani balgaságra utalna.

Történt, hogy az Európa Tanács nem lett annak idején és ma sem az Európai Unió egyik intézménye és mint ilyen, elsősorban nem az Európai Unió állampolgárainak direkt képviseletével foglalkozik (ahogyan azt az EP teszi...), egy nagyszerű elvekre épülő nemzetközi szervezet, mely főként egész Európát, de nem csak (47 tagállam), érintő emberjogi és kulturális kérdésekkel foglalkozik, és céljai a következők: emberi jogok védelme, pluralista demokráciák és jogállamiság védelme, Európai kulturális identitás és sokszínűség népszerűsítése, az Európai társadalmat érő kihívásokra való válasz találás, ezek a kihívások: kisebbségekkel szembeni diszkrimináció, xenofóbia, klónozás, intolerancia, terrorizmus, ember-kereskedelem, szervezett bűnözés és korrupció, virtuális bűnözés, gyerekek elleni erőszak, demokratikus stabilitás megerősítése Európában.

Történt, hogy miután Frunda György a következő pozíciókat már betöltötte, illetve tölti még mindig: az Emberjogi, Vallási és Kisebbségügyi Bizottság elnöke, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Román Parlamenti Küldöttségének elnöke, az Európa Tanács Monitoring Bizottságának elnöke, az Európa Tanács Jogi Bizottságának tagja, úgy érzi, hogy ez a hirtelen jött, valóban nagyszerű ajánlat, hogy végre elnök lehet, olyannyira csábító, hogy le kell mondania első helyéről az EP választási listán.

Történt, hogy olvasom egy cikkben, hogy a döntés természetesen azon szervezet által is támogatva van, amelynek ő is tagja: “ez pedig túl fontos pozíció, semhogy az RMDSZ elutasítsa”.

Történt, hogy olvasom egy barátom írását, miszerint „Nem hazudott senki. Frunda a választások után tudta meg, hogy felajánlották neki az Európa Tanács jogi- és emberjogi bizottságának az elnöki tisztségét.” És ha egy kicsit tájékozottabb lennék „európai politikában pontosan” tudnám, „hogy ez milyen egy fontos pozíció”.

Történt, hogy miután anyukám megkérdezte, hogy akkor ő most hogy érezze magát, mert a többiek nem voltak épp annyira bizalomgerjesztők (bár egy rossz szava sem lenne rájuk), ellenben most már az sem képviseli őt, akiben bízott, de visszaszívni nem tudja a szavazatát, mondom neki, hogy ha egy kicsit tájékozottabb lenne az európai politikában, akkor pontosan tudná, hogy mennyivel jobban járt így, hogy mondjuk „becsapták”, mert ez valójában az ő érdekeit szolgálja.

Történt, hogy nem mondtam neki, amíg az előbb említett írást el nem olvastam.

Történt, hogy eszembe jut a helyzetről a világirodalom egyik remeke, melyben nemes egyszerűséggel hangzik el a mondat, miszerint a mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Az Európa Tanácsba.

Történt, hogy olvastam még egyéb visszatetsző dolgot a szabad sajtóról és az Alapítványról, de azoknak itt nincs relevanciájuk.

Történt, hogy mire az írást befejeztem, elment az étvágyam, de ezzel a problémával csakúgy nekem kell megküzdeni, mint kedves édesanyámnak a szavazata kérdezése nélküli átdelegálásával.

68. bejegyzés a felelősségről

2007-11-14T15:07:00.000+02:00

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e, vagy indokolt-e a meglepetésem a transindexen megjelent felszólításon, vagy levélen, vagy bármi is legyen az, amit alá lehet írni, mintegy támogatásképpen.

Elsősorban az lepett meg, hogy eleinte azt hittem, csak egy normál felszólítás arra vonatkozóan, hogy állampolgári kötelességünk, de legalábbis jogunk elmenni szavazni, ha már ilyen demokratikus országban élünk és véleményt formálhatunk. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem általában az állampolgári minőségünknek szól, hanem elsősorban, vagy csak kizárólag a romániai magyar státusunknak, ami – számomra legalábbis - kezd időnként unalmassá válni. Ne is beszéljünk a kisebbségi létbe való szomorú beletörődésről.

A levélke (most már így hívom) felhívja a figyelmet, hogy a hathatós romániai magyar képviselet kéne megvalósuljon, ami továbbmutat a napi politikai játék megnyerésén. Nekem, személyesen, vannak efelől kétségeim, de ez egy másik beszélgetés témája. Az is említésre kerül, hogy a meg nem egyezés fölötti szomorúságunkban esetleg nem megyünk szavazni, talán tanácstalanok vagyunk. Ami egy kissé ironikus, tekintve, hogy mostanig az volt a probléma, hogy egy magyar képviseleti szervezet van monopol helyzetben és nincs választási lehetőség, most lett alternatíva, de ugyanúgy nincs választási lehetőség.

Következik aztán a legizgalmasabb része a levélkének: „Ezért arra biztatlak, ne maradj távol az urnáktól, és voksolj lelkiismereted szerint a romániai magyar jelöltekre.” Akárhogy olvasom, rendületlenül groteszk marad számomra a lelkiismeret szerinti szavazás és romániai magyar jelöltekre kifejezések egy mondatban való említése. Még pontosabban, nem tetszik, hogy a lelkiismereti döntésemet határok közé helyezik. Lehet, hogy akkor az már nem lelkiismeretem szerint történik. Vagy hogy is van ez?

Az is meglepett, hogy nincs feltűntetve, hogy ki kezdeményezi. Itt, persze, a saját tudatlanságom is közrejátszik, mert nem tudom, hogyan szokta a trindex feltüntetni, ha nem saját cikkje, vagy kezdeményezése kerül fel, szokta-e egyáltalán ezt megemlíteni, vagy ugyanúgy megy, mint a többi cikk. Amennyiben másképp jelenik meg egy transindex cikk és egy külső forrásból érkező anyag, akkor ez úgy tűnik, mintha trindex kezdeményezés lenne, és akkor meg azért vagyok meglepődve, hogy ilyesmit kezdeményez. Merthogy én pont a lazasága és a klassz kezdeményezései miatt szeretem a transindexet. És ez se nem laza, se nem klassz. Ha meg ez egy fizetett, (talán) kampány levélke (függetlenül a hovatartozásától), akkor meg az a meglepő, hogy nincs feltűntetve, ki kezdeményezi.

Egyszóval, több dolog is visszás nekem ebben levélkében.

UI: 69 - es számú bejegyzésnek irhattam volna valami pikánsabbról is

67. bejegyzés a romákról

2007-11-08T15:56:00.000+02:00

Felvállalva a műveletlen, rasszista, xenofób ember vádját, van egy kérdésem.

Létezik-e olyan szervezet bárhol a világon, amely az elmúlt 15 évben sikeresen lefutatott egy olyan projektet, melynek eredményeképpen 100 vállaltan roma nemzetiségű egyén kiköltözött a putriból, elkezdett iskolába járni, vagy képzésre, akár 8 osztály erejéig is, rendszeresen mosakodott, bármilyen szegényesen is akár, de tisztán öltözködött (gondolok itt a gyakran kellemetlen szagokra), elkezdett dolgozni és eképp leszokott a kéregetésről.

A kérdésem oka az a szégyenteljes tudatlanságom, hogy nem látom, hogyan kell a romákat integrálni. Nem azokra a roma szervezetekre gondolok, akik egyébként is, maguktól is változni és változtatni szeretnének (van ilyen ismerősöm és szinte munkatársam), hanem arra a jellemző többségre, amelytől a társadalom elfordul. Teljesen egyetértek, hogy nem szabad őket kiutasítani, sivatagba küldeni, emberek, jogaik és érzéseik vannak. Épp emiatt támogatnám maximálisan a romák szociális integrációját. Csak lássam hogyan működik. Hogyan működött eddig és milyen eredményt tudnak felmutatni azok, akik ezzel foglalkoztak.

Előre is köszönöm a válaszokat.

66. rém hosszú bejegyzés az olasz-román botrány margójára

2007-11-07T15:51:00.000+02:00

Napok óta konkrétan foglalkoztat ez az olasz téma, sok szempontból is. Egyrészt az Európai Unióban elfoglalt helyünk szempontjából, aztán a román állampolgárság szempontjából, aztán a külföldi vendégmunka szempontjából, majd a romániai román hozzáállás és a romániai magyar hozzáállás és egy cikk elolvasása óta a romániai roma hozzáállás szempontjából.

Románia szempontjából, én alapvetően pro Európa beállítottságú vagyok. Nem hiszem, hogy az Európai Unió a válasz és a jólétünk egyetlen biztosítéka, azt sem hiszem, hogy akkora nagy összefogó, közös érdekeken és hagyományokon alapuló közösségről lenne szó, amelynek föltétlenül tagja kell lenni, de azt hiszem, hogy egy ilyen mentalitású ország, amiben élünk (elnézést kérek minden, magát különbnek érző állampolgártól, amiért itt nyilvánosan az összes állampolgárt egy kalap alatt kezelem) nem fog megváltozni, csak ha rá van kényszerítve. Régebb mélyen hittem az elmagyarázzuk, megmondjuk, kielemezzük és akkor majd megérti elméletben, mely szerint ez az ország is valahogy csak előrelép a civilizációs létrán (nem dobigálunk banánhéjat az utcára, nem rázzuk a terítőt a szomszéd erkélyére, nem köpünk az utcára és tusolunk mindennap – ld/hd. Guerrilla reklám), ha nem is most, akkor majd az ükunokáink idejére. Az enyhe diktatúra-pártiságom ebben a témában hasonló ahhoz a, manapság mélyen elítélt és nagyon megvetett elmélethez, miszerint nem lesz a gyermek lelkileg sérült, felnőttkorában őrült pszichopata gyilkos, mert kapott 5 évesen két nyaklevest hazugságért. Lévén, hogy a gyermeknek egyelőre nincsenek társadalmi mintái, nincs, amit a hazugságon magyarázni, mert nincs mivel asszociálnia (nem gyermekpszichológiai elemzést tartok, mert cseppet sem értek hozzá, csak az analógia kedvéért használom). Ugyanígy, egy ilyen rendszerre és mentalitásra beállt országban talán vissza lehetne szorítani a lopást, ha a tolvajoknak levágnák a kezét. Nem hiszem, hogy meg kell értenie, hogy a lopás rossz, mert kárt okoz másban. Nem is érdekel, hogy a tolvaj megérti-e, hogy miért vágták le a kezét. Amennyiben ez azt az eredményt hozza, hogy a gyermeke nem fog lopni, mert fél a kézlevágástól és az unokája nem fog lopni, mert megtanulta, hogy az rossz és az ükunokája talán már egy egész erkölcsi körítést tud felhasználni a lopás elleni indoklásban, akkor az eredmény el lett érve. Ebből a szempontból fontosnak tartom, hogy beléptünk az Unióban, még ha egyes vélemények szerint ez az Unió halálát is jelentené.

A belépésünket követő néhány hónapban számomra elég világossá vált, hogy csak elméletben lettünk megszavazva, a gyakorlati következményei ennek a csatlakozásnak nem épp a létező tagállamok dédelgetett vágyálma. Mindamellett, hogy sokszorosan elhangzott mennyit nyer az Unió – és eképp a tagállamok – Románia csatlakozásából (hanem nem vettek volna fel, nyilván), gyakran rémisztgették a brit kisgyermeket elalvás előtt, hogy ha nem viselkednek jól, majd jön a román vendégmunkás és jól beijeszt nekik.

A román állampolgárokkal szembeni fenntartás több évre visszamutató probléma. Nem csak a bécsi hattyúevészetre gondolok, hisz ez extrém példa, hanem az összromán (állampolgári szinten) magatartásra, amely a legtöbb helyen meghatároz bennünket (pl. Amsterdami reptéren a leghangosabb és zajosabb sor a legtöbb csomaggal a román repülőre váró sor, vagy bécsi HM-ben vásárló romániai asszonyok kisebb, ám annál feltűnőbb csoportosulása – és ezek csak az én személyes élményeimnek egy része). Tulajdonképpen a lehetőség ott lógott a levegőben, csak valahogyan le kellett rá csapni. Amikor nagyon összeesküvés elmélet hangulatomban vagyok, akkor nem tartom kizártnak, hogy semmilyen román állampolgárnak konkrétan nem volt köze ehhez a gyilkossághoz, csak kellett valami kellően nyomós botrány, amivel legalizálni lehessen a kiutasítást. Amikor nem vagyok ilyen hangulatomban, akkor feszülten figyelem a híreket, írásokat a témában, hadd lám, hogy látja ezt a két ország politikai elitje és hogyan látja ezt a két ország egyszeri népe.

Băsescu nyilatkozatát láttam a TV-ben, felvállalta a bűnösséget, ami még be sincs bizonyítva (amennyiben itt követeljük az ártatlanság vélelmét, úgy a Traian Remeş és a Nagy Zsolt esetében is követelhettük volna), jól beolvasott a kormánynak, felelőssé tette őket amiért nincs intézményes megoldás találva a külföldi (nem is használatos ez a kifejezés az Unió területén) vendégmunkások követésére és egyáltalán figyelembe vételére. Aztán ott van a külügyminiszter, aki megígérte, hogy gyorsan létrehoz minden intézményt, extra konzulátusok lesznek Olaszországban, bocsánatot kér a mulasztásért és egyáltalán beindul. Aztán ott van az olasz politikai elit, aki a romániai kérésnek eleget téve kedvesen megígérte, hogy igyekszik visszaszorítani a xenofóbiát az országba, erre buzdítja a médiát is, elismeri, hogy Olaszország is nyer a Romániából érkező vendégmunkásokból, és egyáltalán. Mindenki igyekszik helyreállítani a diplomáciai kapcsolatokat, nem jó ez Olaszországnak, nem jó ez Romániának és nem jó az Európai Uniónak sem.

Ezzel egyidőben azonban az istenadta testvér népek mindkét oldala is reagál. Mert mégiscsak egy román állampolgár (de hangsúlyozottan roma nemzetiségű) meggyilkolt egy olasz nőt, aki sokaknak barátja, családtagja volt. Megjelennek a blogok, személyes hangvételű újságcikkek, tárgyalni kezdik, hogy mitől roma valaki, talk-showk és egyéb jellegű nyilatkozatok születnek a témában.

Számomra egy kissé döbbenetes volt, hogy azokból a blogokból, amiket olvasok (2o-5o között) kizárólag Nelli (tőle származnak az ide belinkelt írások) szentelt ennek figyelmet (később felfedeztem a Palackba zárt üzeneteket is, de azzal nem tudtam azonosulni). Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a romániai magyar köztudatban ez a probléma nem érint minket? Annyira magabiztosak vagyunk ebben az öncímkézésben, hogy mi nem vagyunk románok, hogy úgy gondoljuk, ez másnak is olyan egyértelmű? Vagy csak én kerítek nagy feneket a dolognak? Lehet, hogy ez igazán nem is botrány és nem kéne odafigyeljünk arra, hogy valahol messze kiutasítják a mi országunk állampolgárait egy Közösségi területről, hogy ez a történet lovat ad más olyan ország alá is, amelyik nem akarta és mégis kapta a vendégmunkásainkat (ld. Nagy Britannia)? És, hogy ez azzal jár, hogy bárhova megyek kirándulni, mint a skarlát betűt hordozom magamon, hogy az én fajtám egy más ország állampolgárait gyilkolássza? Persze, hogy nem a más országon van a lényeg. Ahogy olvastam egy írásban, ha egy olasz állampolgár megöl egy másik olasz állampolgárt, akkor ez meg van említve egy apróbetűs mondatban. Ha egy más ország állampolgára megöl egy olasz állampolgárt, az nemzetközi botrány. Persze, hogy ez nem igazságos, nekem sem tetszik. De, ez mit sem változtat a tényen, hogy ahányszor egy Uniós ország területén fel kell vállalnom a származási országom, annyiszor fogok ellenségeskedésbe, rossz bánásmódba ütközni. Mint ahogy ütköztem eddig is.

Elhangzott az is többször, hogy milyen silányul kezelik (pl. jelen esetben) az olaszok a romániai vendégmunkásokat (itt most kizárólag az illegálisan ott tartózkodókra gondolok). Nekem meg mind az jut eszembe, hogy kötelező ez? Kötelez valaki arra embereket, hogy illegálisan dolgozzon bárhol is? Fenn említett írás azt mondja, hogy a rém bürokratikus rendszere az olaszországi munkavállalásnak szinte taszítja az illegalitásba az embereket. S akkor rendületlenül kell ott maradni és vállalni minden ezzel járó következményt?

Nem ragozom tovább, hisz kimeríthetetlen téma, és egyébként sem tudom a válaszokat a saját kérdéseimre, meg aztán irtó hosszúra is sikerült. Így, hajlandó vagyok a nagyon régi államvizsga cselhez folyamodni, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, az kap tőlem egy nyalókát ajándékba.

65. bejegyzés a cipzárról

2007-11-06T10:53:00.000+02:00

Történt, hogy szombat délelőtt, kötözés után, kotorásztam a táskámban és nagy meglepetésemre egy színházjegyre bukkantam, ami aznap estére szólt, még a múlt héten kaptam és teljesen megfeledkeztem róla.

Nem örvendtem túlzottan neki, mert nem volt kedvem színházhoz, ám, amire felébredtem a délutáni beauty-sleep-emből, teljesen megnyugodtam, hogy én ma este színházba megyek, ismerőst nézek és utána még valami baráti kocsmázás is kinézőben van. Miután így fellelkesedtem, azt is eldöntöttem, hogy színháziba vágom magam, ami nem is jellemző rám és nem is elvárt, de a szombat este teljes hangulata megadta a lökést.

Kikészítettem magam cucc-puccba, szoknya, hozzá illő minden féle accessory, kis csat, smink, selyem sálacska, lószar. Előadás előtt 1o perccel meglehetősen idegesen lobogtam ki a házból, még fülemben hangzott a pasim enyhén élces megjegyzése, miszerint milyen színész-feleség lesz belőlem (ha lesz), ha előadás előtt tíz perccel még a város másik végében található lakásban vagyok.

Csodásan beértem, minden olyan szép volt, barátokkal is találkoztam, nem kellett egyedül színházalnom, szinte a levegőben lehetett érezni a tragédiát, de én olyan szépnek és illatosnak éreztem magam, hogy semmi intő jelre nem figyeltem oda. Kabátot leadtam, telefont kikapcsoltam és a gardróbos pultnak támaszkodva diszkréten igyekeztem szoknyám cipzárját megigazítani.

A diszkréció és ál-úrinős magatartás pont addig tartott, míg a szoknyám cipzárja, akiről most szó van, teljes hosszában és széltében szét nem nyílt a hátsómon. Még szerencse, hogy a pultnak támaszkodtam, mert egyrészt nem ájultam el, másrészt onnan nem lehetett látni, hogy az egyébként alulméretezett tenyeremmel igyekszem valahogy eltakarni a többtenyérnyi rést az egyébként túlméretezett fenekemen. Szememben rémület, lelkemben kétség a szoknya és fogyókúrám viszonyát illetően, agyamban fogadalom a farmerek és egyéb közhasznú ruházati cikkek mellett, egyik kezem a csípőmön, a másikkal próbáltam előkaparászni a kabátjegyemet, hogy valakit kérjek meg, vegye ki és adja rám, tekintve én mozgásképtelen vagyok. Persze, a kabát nem lett volna elég, hiszen a hátsóm közepéig nyílt szoknyának elég lett volna két nőies lépés, hogy teljes valójában lehulljon rólam, de utolsó pillanatban eszembe jutott a sálacska, a kis selyem sálacska, ugyanolyan mintázatú, mint a szoknya, amelyet csípőmre köthetek, megakadályozva ezáltal a helyzet továbbsúlyosbodását. Telefonáltam közben a pasimnak is, szépen kértem, kocsma előtt ugorjon még be értem a színházba egy nadrággal, mert azért ez a szoknyás-szoknyátlan állapot sem tartható sokáig. Megérkezett addigra a kabátom is, térdig érő, belül bundás, igazi meleg, téli kabát. Külön élmény volt abban a szűk studiószékben plusz 3o fokban téli kabátban végig ülni az előadást. Szerencsére szinte semmit nem értettem belőle (dramaturg barátnőm szerint ez normális, nem az én értelmi képességeimet minősíti, csak azért mondom), csak a képekben gyönyörködtem, úgyhogy nem kellett később sajnálnom, hogy a kényelmetlen állapot, a nyakamon és homlokomon gyöngyöző veríték miatt, a benedvesedett tenyerem, a plusz tíz kiló súly, a hátamhoz tapadt blúz és a kíváncsi tekintetek miatt nem bírtam eléggé figyelni az előadásra.

Alig másfél órával később átöltöztem, szinte visszanyertem a régi énem és boldogan viharoztam be a kocsmába, ahol hangos röhögés közben fogadtak a többiek, hogy hallották leszakadt rólam a szoknya, ott álltam neglizsében a színház előterében (ez persze nem volt igaz, túloznak).

A jó hangulatom pont addig tartott, amíg az este folyamán, jóval később, egy pisilés alkalmából a nadrág cipzárja is a kezembe maradt, aminek következtében egy este alatt a hátsóm és az elsőm kvittek lettek fedettség szempontjából. Szerencsére, akkor már ez sem zavart, térdig rángattam a blúzt, heherésztem a cipzárral a kezemben, heherésztek mások is, majd hazamentünk.

Ha valakiben az a falcs elképzelés maradt meg rólam, hogy egy rakás szerencsétlenséghez vagyok hasonló, akkor szeretném helyesbíteni a képet, nem, nem vagyok az, jó? és majd írok egy bejegyzést a sikereimről is.

64. bejegyzés a chirurgicáról

2007-11-04T17:54:00.000+02:00

Alig másfél hónapja a pasim azzal szórakozott a munkatársaival, hogy másnap nem megy próbálni, mert megy a chirurgicára. A próbafolyamat rendben lejárt, az előadás megvolt, és ennyi késéssel bár, de a pasim mégiscsak eljutott a chirurgicára. Történt mindez péntek délután, amikor az álla alatt keletkezett daganat lassan akkora és olyan piros lett, hogy egy szem-orr-szájfestéssel akár egy részeges alak arca is lehetett volna. Klassz kis fogászati klinikának telefonáltunk, valaki fogadjon már minket, beteg az uram. A klinika tiszta, illatos, muzikális, falain festmények, az orvosok fiatalok, zöld és fehér köpenyben járnak, scholl papucsba bújtatott lábakkal. 5o-kérdéses teszttel kezdődött a vizsgálat, folytatódott a röntgen felvétellel, majd, 3 terem és négy ember után kedvesen eltanácsoltak minket a sürgősségre, ahol arcsebészettel foglalkoznak.

Ekkorra már egy kis izgalom is vegyült a dologba, nem mindennapi életterünk az arcsebészet. Mára már azzá vált, de erről majd később. Kedves maszkos doktor fogadott, majd elküldött engem, mint aggódó asszonyt, vissza a város másik végébe a klinikához, hogy hozzam a röntgen felvételt. Felcapl a klinikára, majd visszacapl a sürgősségre, egy műtétnyi várakozás, majd érkezik Dr. V., a gárdás. Fiatal és sármos, az a fajta, amilyent elképzelsz, amikor hallod a nővérkéket hajkurászó sebészekről szóló legendákat. Gyors eszmecsere kezdődött a kórházi befektetésről és a felelőtlenségről, majd doktor V. mondta, hogy egy diszkrét vágás az egész, kis csöveket behelyeznek a pasim állába, aztán kell járni tisztításra. Rögtön el is küldött a boltba egyhasználatos borotváért, vettünk habot is, titkon örültem ennek, persze, nem mutathattam, mégiscsak aggódó asszony voltam.

Az egész beavatkozás nem tartott 15 percnél tovább, közben olvastam egy kicsit a váróterembe, néztem a többi beteget, mindenkinek az álla alatt volt megvágva, gondolom ez olyan a dokiknál, mint nálam a sörözés, például. Telefonáltam is, barátoknak, családnak, képzeljétek, műtik a pasimat, egy kis nevetős szimpátiát vártam.

„Műtét” közben a pasim megjegyezte a dokinak, halkan, próbálva a hiúságát és egóját leplezni, hogy Ő, ő egy színész, sőt, tulajdonképpen Színész, de doktor V. csak annyit válaszolt neki, hogy felőle akármi is lehet, mert aki ilyen felelőtlen az meg is érdemli a vágást. Anyám szerint nagyon szexi, ha van valami kis vágás, forradás a pasi arcán, vegyítve ezt a színészettel egészen a Scarface-ig jutottunk fantáziálgatásban.

Nyakát, állát borító kötéssel szabadult, becsületszóra, hogy másnap reggel megy kötözésre, de vigyen magával kötszert, mert az nincs. Egész este szenvedtünk és sajnáltattuk magunkat, mint erős férfi, aki nem vállalja fel a fájdalmat, de jól esik a gondoskodás és mint erős asszony, aki mindezen átlát, de úgy tesz mintha mégsem.

Mentünk másnap reggel, ketten, mi a bajban is kitartunk egymás mellett, ismerősként léptünk be a sürgősség ajtaján, de meglepetésünkre más portás és más doki fogadott. Nagyon laza orvos volt, nyitott ajtóval dolgozott, gondolom az átláthatóság miatt, így lépésről, lépésre követhettem a tisztítás folyamatát. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, csak épp úgy alakult, hogy abból a pontból ahol én ültem fix azt a szöget láttam be, amit a pasim sebesült testrésze és dzsuvát felfogó kis tál az álla alatt zárt be. Aztán megpillantottam a dokit, szerintem kifejezett élvezettel vágta bele a csövekbe az injekciós tűt, hogy aztán addig forgassa ott, amíg minden kifolyik és közben folyton szóljon rá a pasimra, hogy ne mind mocorogjon. Gyors művelet volt, amit azzal zárt, hogy másnap reggel vigyen a kötszer mellett gumikesztyűt és fecskendőt is, 1o-est, mert nincs elég az intézményben.

Harmadik nap reggel már vígan sétáltunk a műtő felé, tudtuk, barátaink vannak ott, akikkel néha összejárunk és bár limitált társalgási témák vetődnek fel, azért mégis a mieink. Doktor V.-vel összefutottunk az utcán, régi ismerősként üdvözölt, a portás kedvesen és megértően mosolygott, aztán a maszkos is integetett nekünk, a pongyolás néni épp elhagyta a befektetőt, a tolószékes nénivel váltottunk egy cinkos pillantást, egyszóval otthonos volt az egész. Senki nem volt a váróterembe, kuncogtunk, jól éreztük magunkat, vártuk, hogy befejeződjön a nagyon komoly műtét, ezúttal zárt ajtók mögött, amely már 2o perce tartott.

Hirtelen, azonban, felbuzdult a váróterem élete. Dagadt arcú 1 és dagadt arcú 2 érkeztek, majd egy család gyermekestől, aztán a mentő egy plusz egy sebesülttel, majd a copfos nő, dagadt arcú 3 és dagadt arcú 4. Így ültünk ott és figyeltük az eseményeket. A mentős páciensek természetesen elsőbbséget élveztek, a sáros, vizes (kinn esett az eső), széles, nagydarab rugby játékos fiú és a szerencsétlen külsejű cigány-leánka, akinek folyt a szájából a vér. Rugby játékost kezelésbe vették, majd megérkezett a cigány-leánka anyja, aki hirtelen sírni kezdett és halálra vált arccal közölte az orvossal, gyors egymásutánságban, hogy vérzik a kislány. Kisebb veszekedés alakult ki köztük, mert doktor V. nem szereti a hisztériát és ennek hangot is ad. A váróteremben, minket leszámítva, mindenki megszeppenve hallgatta a vitát, a mellettem ülő dagadt arcú 3 remegő hangon meg is jegyezte, hogy nagyon ideges a domnul doctor. Jóindulatúan mosolyogtam, mondtam neki, ne aggódjon, ilyen stramm férfi ez a doktor V., de a szíve vajból van, mi már harmadik napja járunk ide, jól ismerünk mindenkit, jó orvos ez. Látszólag megnyugodott, a vita is elhalkult, hívták is a pasimat kötözésre. A doktornő szinte sikoltozott örömében, amikor meglátta a kabát zsebeiből előkerülő kötszert, 1o-es fecskendőt, gumikesztyűt, jól dreszált betegek voltunk, csak biztosra megyünk.

Hát itt tartunk most, barátaink visszavárnak minden reggel még 3 napig, azt hiszem, hamarosan közösen fogjuk megülni a fontosabb családi eseményeket is.

63. bejegyzés a szövegértésről

2007-10-30T17:30:00.000+02:00

Sultanus, kezdek úgy járni, mint a diákjaid. Talán az a legfőbb különbség közöttünk, hogy – ha jól értettem – én akarom, de nem tudom, míg ők tudnának, de nem akarnak.

Régi gondom ez, hogy a beszélt szöveget nem értem tisztán. Kiegészítő információ, hogy nem is hallok rendesen (gyerekkori fülgyulladások eredménye), de a leghangosabb beszéd megértésénél is gondban vagyok. Gondolok itt olyan szövegekre, melyek előadáson, filmben, zenében hangzanak el. Eleinte azt hittem, csak a nyelvi nehézségek miatt van. Hogy idegen nyelven nem értem, a magyarral sebaj. Aztán megtörténik gyakran magyar nyelvű előadásokon, hogy nem értem a szöveg minden apró részletét. Angolul annyi ideje tanulok, beszélek, mint románul. Románul végeztem az egyetemet és a mesterit. Ehhez képest, még egy egyszerű és tiszta Madonna dalszöveget sem vagyok képes lekövetni.

Voltam múlt héten Ada Milea előadáson. Azt hiszem, nagyon jó volt, de nem mernék megesküdni rá, mert több, mint felét nem uraltam a szövegnek. Emberek hangosan felröhögtek, kacarásztak, heherésztek és én elmélkedtem, méláztam az életen, mert a hangulata az előadásnak jó volt, csak épp a lényegről maradtam le.

Nagyszínpados színházi előadáson annyit koncentrálok a szövegre, hogy néha lemaradok apró, fontos jelenetekről, mimikáról, gesztusokról. Angol nyelvvizsga legnagyobb félelme volt a recsegős lejátszó, a sok párbeszéddel, amelyekből rá kellett volna jönnöm, hogy Kate végül visszamondta a repülőjegyét, vagy sem, Mr. Johnson elmegy a gyermek szülőértekezletére, vagy sem, és így tovább.

Hiszem, hogy ez nem egy betegség, megközelítőleg sem az, de bármilyen jelenség is legyen, bosszantó, hogy néha lemaradok olyan élményekről, amelyeket egyébként szándékosan keresek.

62. bejegyzés a labdázásról

2007-10-18T12:51:00.000+02:00

Ha ebből is hiúsági kérdést csinálok, akkor valószínűleg gond van az önértékelésemmel, de igazán jól esett, hogy N gondolt rám és labdázni akar velem. Gyorsan átgondoltam és csak öt jutott eszembe, de reménykedem, hogy írás közben még kettő előbukkan.

Tehát, 7 ok, amiért szeretem Romániát, avagy 7 dolog, amit szeretek benne.

a házunkat csíkban, mert ott meleg van és nyugalom
a szentimrei Büdösfürdőt szinte mindenestől, különös tekintettel néhány jól meghatározott pontjára
a gyümölcsöst a tekerőpataki udvarban, mellette a feneketlen és mocskos folyóval
a tényt, hogy hegy és tenger egyaránt van
a lehetőséget, hogy egy becali és egy basescu típusú ember népszerű lehet
a helyzetet, hogy a tegnap este az amerikai fiú meg akart győzni, hogy emigráljak, mert nem jó itt nekem és én vitatkozni tudtam vele, hogy mégis jó
a meglévő és potenciális barátaimat

Elismerem, hogy kissé személyesre sikerült, de akárhonnan közelítem, ezek a dolgok azok, amiért számomra ez az ország több, mint egy vakációs célpont.

Gada, Szomszédnéni mindkét taggal, Tihamér és Batkamanó véleménye érdekel.

Rekviem egy ajándékért

2007-10-03T12:24:00.000+02:00

Tulajdonképpen hónapok óta formálom ezt a bejegyzést, mintegy menekülésképpen az állandóan jelentkező, de sosem elégggé gyötrő lelkiismeretfurdallás elől.

Több, mint két éve nem látogattam meg, holott azelőtt az egész életemet befolyásolta. Hét éves koromban ismertem meg, már akkor is öreg volt, néniztük. Írni, olvasni alig tudtam, óriási színes könyvekből tanultuk a szavakat, szószedetem kötelező volt az első pillanattól fogva. A színes könyvek mindig arról a néhány gyerekről szóltak, Sarah, Tom, John, Julie és a többiek, tanultak az iskolában, ettek almát, szerették az állatokat, néha egymást és a tanítónénit is megviccelték. Heti két órában csak és kizárólag velem foglalkozott, nem válaszolt a telefonra, az enyém volt és tanított. Elsősorban angolra, aztán zenére, aztán öltözködni, tisztán tartani magam, pontosnak lenni, tanulni, gondolkodni, igazságosnak lenni, uralkodni magamon, irodalomra, Agatha Christiere, az életre. 17 éves koromban önszántából vált meg tőlem, megállíthatatlanul sírtam, könyörögtem neki, hogy fogadjon még, legalább egy évet, nem hagyhat most magamra. Azt mondta, úgy érzi túl öreg már hozzám, nem képes egyetemre felkészíteni, csak azokat tartja meg, akik nem angolból készülnek felvételizni. Szinte az egyetemről is képes lettem volna lemondani, csak ott tartson a tanítványai között, járhassak hozzá minden évben hetente kétszer, kelljen három rövidet csengetni az ajtón, megmosni a kezem óra előtt, megfésülködni, scrabblet játszani évharmad, majd később félév végén, kávézni, vagy szilvás-meggyes pitét enni, tanulni késő éjszakáig, ha megkívánta az anyag és veszettül pontos lenni. Soha életemben sehova nem értem el pontosan. Azt mondta nekem, a pontosság a királyok erénye, és ha még kések, nem fogad többé. Nem tudtam késni, túl nagy lett volna a veszteség, hogy ilyen apró gyarlóság miatt ne láthassam. Évek hosszú sora alatt elmeséltem a gondjaimat, sírtam is, ha úgy alakult, meséltem az osztálytársaimról, barátaimról, versenyeket nyertem a keze alatt.

Télen adventi koszorút készített lila szalaggal, tulipán volt a kedvenc virága és egy nagyon régi kedvességem nyomában completaval ízesítette a kávéját. Névnapja egybeesett az én születésnapommal.

Gyerekkora óta beteg volt. 17 éves korában kezdték el műteni, aztán addig szabdalták, míg gyermeket nem vállalhatott. Generációkat tanított angolra, a mindennapokra, úrinő volt utolsó porcikájáig.

Nevetségesnek tűnik időnként, hogy lehetséges ennyire ragaszkodni egy tanárhoz. Nagyszüleimnél is idősebb, voltak időszakok, amikor közelebb állt hozzám, többet tudott rólam, mint ők. Úgy tartom őt számon, mint egyike azon ritka találkozásoknak, melyből kevés adatik meg egy ember életében. Nekem megadatott, olyan példát és szellemiséget hagyott bennem, melyhez, félek, életem végéig nem fogok kellőképp felnőni eléggé, hogy továbbörökítsem.

Mária néni tegnapelőtt halt meg. Végelgyengülés, a sok betegség és én nem láttam már több, mint két éve. Nem tudom, tudta-e mennyire szeretem és elnézte-e nekem, hogy ez a szeretet ugyannyira lusta volt.

Csendes temetése volt egy szép és csendes temetőben. Alig voltunk néhányan, utálta a felhajtásokat, későn jelent meg a hír az időpontról, senki nem tudott róla. Néhány tanítványával közösen koszorút vittünk neki, többek között az én nevem is szerepelt, Timó. Órákkal később jutott eszembe, hogy azon ritka személyek közé tartozott, talán egyetlen is volt, aki az utolsó találkozónkig rendületlenül Tímeának szólított, sajátságos hangsúllyal, mindannyiszor megjegyezve, mennyire szereti a nevem.

Gyönyörű ajándéka volt az életemnek.

60. bejegyzés a csapongó gondolatokról

2007-09-11T11:41:00.000+02:00

Néha B.-vel megyek le a dombon. Régen nagyon sokat beszélgettünk és a dombon való lesétálás visszahoz kicsit azokból az időkből. Nagy ötleteket szoktunk ilyenkor megfogalmazni, szabadalmaztatunk nagy gondolatokat. Egy vicces purparlé következtében egy nap arról ötleteltünk, hogy létrehoznánk a www.erdelyfrusztraltja.eu honlapot. Nem volt ennyire nevesítve, de a célja és lényege abban állt, hogy felmérést készítünk, ki az erdélyi vagy romániai magyar közéleti személyiségekből a legfrusztáltabb. Lehetne szavazni a top 5 legfrusztráltabb emberre, vagy top 3 nőre és top 3 férfira. Aztán lehetne indokolni is a frusztráltságot. Legörgetős megoldásban lehetne választani több opció közül, ha egy sem tetszik, beírhatsz valamit az egyéb kategóriába. Sajnálatos, hogy egyikünk sem tud honlapot készíteni.

Legutóbbi lesétálásunkkor különböző forradalmasító termékeket akartunk szabadalmaztatni. Egyike ezeknek a kódleolvasó asztal kocsmákban. Lényege, hogy a kis leolvasó készülék be van szerelve az asztalba, jön a pincér, elhúzza fölötte a terméket, a gép meg memorizálja azt. Így könnyedén el lehet kerülni, hogy húszadik temesvárijukat fogyasztó ösztöndíjas egyetemisták forgó nyelvvel és ölelgetve a pincérnőt próbálják meg bebizonyítani, hogy ők valójában csak tízet ittak, a többi tévedés volt. A változékony időre való tekintettel kitaláltuk a hőszabályzós dzsekit, melynek lényege, hogy ha kisüt a nap, akkor elindul a dzseki belső légkondija, ha beborul, akkor elindul a fűtési rendszere. Így el lehet kerülni, hogy egy órás séta alatt háromszor kelljen levenni, majd újra felvenni a kabátot. B. szerint a japánok már dolgoznak ezen. Minden idők legnagyobb üzleti ötletének tartom rég dédelgetett vágyamat, a katolikus egyház privatizációját, pontosabban magánkézbe való kerülését, ahol én vagyok a magánkéz és mondjuk a pápa lehet a cég informáls líderje, valami bíboros lenne a menedzser és hát továbbá kidolgozni az egész rendszert.

Hajnalban álmomban szeretőm volt, akivel úgy viselkedtünk, mintha tíz éve házasok lennénk, ritka kínos volt, a szerető nem házastárs.

Fél délelőtt iwiw ismerősöket néztem. Korosztályom jelentős százaléka férjhez ment, megnősült, gyermekeik vannak. Kitört rajtam a kapuzárási pánik. Ami természetesen nevetséges, tekintve zsenge koromat, mégis, hol elgyengültem, hol felháborodtam, olyan ismerőseim keltek el, akikről sosem, de én hiszem a legmélyebben, hogy mindenki, akit megérdemel és a párját is megtalálja.

Néhány hete felhív egy kedves barátom, hónapok óta nem beszélgettünk. Nagyon hivatalosan közli velem a találkozó időpontját, megjelenek, ő nektárt iszik, én sört. Meséli, hogy esküvőbe megy a hétvégén, az első szerelme megy férjhez. Nem tudja hogy kezelje. Fura érzései vannak, mégiscsak az első szerelme volt. Mosolygok rajta, nem sejtve, hogy én is átesek hasonló beszélgetésen.

Életem első, nagy, igazán nagy szerelmével beszélgetek a messengeren. Nagyon kedvelem a barátnőjét, mosolyogva jegyeztem meg, milyen szép gyermekeik lesznek. Meséli, hogy alakul az élete, szeretné feleségül venni a barátnőjét a közeljövőben. Nyíltan kérdem tőle, meghív-e, nagyon szeretnék ott lenni, főként, mert évekig aggódtam, hogy egy más lányt vesz el. Őszintén mondja, nem tudja. Nem firtatom, nem is várom el, nem olyan a helyzet, hogy megsértődnék, ha nem hívna, csak jólesne látnom. Én is férjhez akartam anno menni hozzá.

Nemsokára munkahelyet váltok és holnap leszek 25 éves.

59. bejegyzés Daidaloszról

2007-08-31T12:37:00.000+03:00

Minden Poszeidónnal kezdődött, aki kvázi fogadást kötött Minósszal (ki tudja hányadikkal, mert náluk az volt a szokás, hogy mindegyik királyt Minósznak hívtak), hogy ha valóra válik azon jóslata, miszerint Minósz lesz Kréta királya, akkor Minósz köteles feláldozni azt a fehér bikát, amelyet Posziedón küldött neki. A történet kezdete mindenképp hasonlít Al Pacino számomra híres monológjára az Ördög ügyvédjéből, amikor olyan alpacinosan elmeséli, mi is a gikszer Isten körül. Mert ha az embernek van, így teremtésileg szabad akarata, ösztöne és majd büntetése, akkor irtó kellemetlen egy földi lét alatt ezeket okosan összehangolni. Szabad akaratában áll a bűnt választani, amire az ösztönei vennék rá, ám ugyanakkor el kell viselnie a büntetést, ami ezzel a szabad választással jár. És akkor áll/ül az Isten a maga nagy bölcsességében és cinikusan lemosolyog az emberekre, hogy milyen kis gyarló semmik, amiért nem tudják szabad akaratból az ösztöneiket uralni és eképp a kárhozatot elkerülni.

Ilyenképp esett az eset Poszeidónnal is, aki bár elküldi a bikát, de olyan szépre, fehérre és kívánatosra csinálja azt/őt, hogy Minósz képtelen feláldozni később, amikor a maga részét kéne teljesítse. Poszeidón éktelen haragra gerjed eme engedetlenség láttán és az őrületet hozza Pasziphaéra, Minósz feleségére, aki szerelmes lesz a gyönyörű fehér bikába. Szexuálisan makulátlan fantáziámat meglehetősen felcsigázta az a roppant innovatív szerkezet, melyet Pasziphae építtetett Daidalosszal és mely a bika és a királyné közösülését hivatott elő –és megsegíteni. Ilyen szerkezetre a prágai szexuális eszközök múzeuma sem tért ki, bár elismerem, egyébként is nagyon gyenge felhozatala volt a témában (kivéve talán azt az egy szerkezetet, melyen féltérdre ereszkedve kutyapózban lehet elhelyezkedni, elől két foganytúval, az egyik a cserkésztábori latrináknál felszerelt kapaszkodóhoz hasonlít és ugyanazt a célt szolgálja, a másik egy mozgatható kar, melynek az előre-hátra való tologatásával be lehet indítani a szerkezetet. A szerkezet beindítását követően, a kar mozgatásának eredményeképpen működésbe lép a szerkezet egyik része, mely a kutyapózban elhelyezkedő emberhez viszonyítva hátul van és ez a kis kiegészítő rész áll egy fából készült fallosszból, valamint egy, a test fölé nyúló, szinten fából készült kézfejből. Az elől található kar mozgatásával a szerkezet hátsó része beindul és míg a műfallosz ki –meg bemozog a térdepelő testbe, addig a kis kézfej ugyanazon test hátát simogatja. Fa kézzel.).

Daidalosz kreatívitásának köszönhetően a királyné őrült szerelmében közösülhet a gyönyörű testű bikával (szerintem itt valami allegóriáról lehet szó), és alig néhány hónap múlva világra hozza szerelmük gyümölcsét, aki egyáltalán nem meglepő módon ember testű, bikafejű és bikafarkú (itt eltekintek az allegóriától) szörnyszülött. A királyné tele van ambivalens érzésekkel, lévén a gyermek mégiscsak az övé és anyai érzéseit képtelen féken tartani, ugyanakkor tekintve a gyermek fizikumának nem megszokott aspektusait, szégyenére, szerelmére, bűnére emlékezteti anyját, és eképp visszatetszést kelt benne. Kisgyermek korában a Minotaurusz (mert róla van szó) anyja keblén nevelkedik, ám kora kamaszkorában képtelen uralkodni féktelen természetén és erején, így a királyné elrendeli saját gyermeke elzáratását. A célra tökéletesen megfelel a már túlságosan is jól bevált Daidalosz leleményessége, aki parancsra elkészíti azt a labirintust, melynek közepébe helyezik a Minotauruszt. A történet itt már variálódik, egyik lehetséges folytatásaként Minotaurusz számára 9 évenként fel kell áldozni 7 fiút és 7 lányt táplálkozás céljából, másik verzió szerint ugyanezt az áldozatot évente kell bemutatni. Bármelyik is lenne igaz, Minotaurusz mindenképp meghal a végén, Theszeusz athéni herceg végzi ki, majd Ariadné fonala segítségével kerül ki a labirintusból. Annak az Ariadnénak a segítségével, akit elcsábít, majd galád módon otthagy egy szigeten (itt szintén vélek allegóriát felfedezni).

Néhány éves korom óta, amikor görög és római mitológiákat olvastam, következőben a tegnapelőtt éjszaka 3 óra magasságában értesültem újból erről a történetről, megfilmesítve, természetesen, és korszerűsítve franciák által. E történet szerint a 7 éves Claude rajtakapja édesanyját saját házuk pincéjében, amint egy láncra vert férfin lovagol és rémületében sírni kezd, mire édesanyja feleszmél révületéből, többszörösen leszúrja a férfit, elhordja a testet, majd 7 éves kisfiát büntetésből ugyanarra a láncra kiköti. Cserét ajánl neki, dobjanak három dobókockával, ha a kisfiú dob nagyobbat, leveszi a láncról, ha ő dob nagyobbat, Claude marad. A gyermek aránylag jókat dob és tele van az arca reménységgel, szinte élvezni is kezdi a játékot (még csak 7 éves), de az anyja 3 hatosa után csak láncon marad. Tulajdonképpen 3 évig. Akkor találnak rá a gyermekvédelmisek a rendőrséggel együtt, le van soványodva és nagyjából meg van őrülve, a három év alatt csak néha kapott enni és inni, hogy épp életben maradjon, az anyja hol eszeveszetten szerette és ragaszkodott hozzá, hol gyűlölte, megverte és eltaszította magától, mert a gyermek egy erőszak eredménye volt, és anyját hol az aktusra magára, hol az erőszakot elkövetőre emlékeztette.

Sok évvel később Claude-ot kiengedik a nevelőintézetből, az anyja még mindig börtönben van, majd miután öngyilkosságot követ el a zárkájában, Claude meggyászolva anyját, akit a végtelenségig szeretett, áldozatszedésbe kezd. Évente 14 embert öl meg, 7 férfit és 7 nőt, a történet pillanatában épp a második évben van, 27ik áldozatánál, még egy férfi hiányzik. Ekkor kapja el a rendőrség és ekkor kap a védelem 3 hónapot, hogy egy pszihiáter segítségével próbálják meg diagnosztizálni, illetve eldönteni, hogy valóban beteg, vagy csak megjátssza magát. A kezelés során többszörös személyiségként mutatkozik meg, hol Ariadnénak, hol Theszeusznak, hol Daidalosznak és hol Minotaurusznak mutatja magát.

Többnyire az összes poént lelőttem a filmből, még egy csavar maradt hátra, de az a legenda szempontjából lényegtelen, és igaz-e a bejegyzés a legendáról szól.

Kis Garfieldet kellett olvasnom a végén, mert elaludni nem tudtam, tekintve a mély belelérző képességemet hasonló alkotásokba, és a három-évig-a-láncon-élünk-gyerekként érzés nem volt a legmegnyugtatóbb.